Ez jutott eszébe, a róka, lógó libával a szájában, amit még gyerekkorában látott falun. Erre gondolt, ahogy a ládát rángatta kifele a garázsból, tele elmúlt nyarak ernyedt gumiállataival, -medencéivel és -matracaival. Csupa potom pénzért, innen-onnan beszerzett, vadul vágyott zsákmány és édes ajándék, mostanra ráncosan, tehetetlenül heverő sok test, kifújt már belőlük a mohó cipekedések és fényes nyaralások összes energiája. Mit kezdjen most ezekkel, mire várjon? Vagy kinek adja? És egyáltalán, miért kirakni, ha egyszer behozta?
Üres volt a délelőtti utca, csendesek a kertek, a férje munkában, a négy gyerek régóta szanaszét, ki tudja, épp hol járnak a világban. A telefonját is bent hagyta a töltőn lehalkítva, egyedül volt egészen. Lezökkent a nehéz ládára lihegve, és csak bámult maga elé, üres fejjel.
A róka is biztosan új járatot ás, ha a régi megtelik csontokkal, gondolta aztán. A belvárosba akarnának visszaköltözni, de előtte ki kellett ürítenie az egész hóbelevancot. Tudta jól, milyen, mikor hirtelen kacattá lesznek a kincsek, három hagyatékot számolt már fel korábban, de a saját életének tárgyaihoz jobban ragaszkodott. A gyerekei gyerekkorához.
A saját gyerekkorát könnyebb volt elengednie, mint ezt.
Egy rigó szállt le mellé az előkertbe, kukaccal a szájában. A fiókáinak viszi, fel is harsant a bokorból a vékony kiabálás. Mióta ülhet itt mozdulatlanul? Felállt, felnyitotta a ládát, eszébe jutott, hogy a zöld gumikrokodillal egyszer besodródott Rozika a Balatonba, és ő hiába úszott utána, a vízirendőröknek kellett kimenteniük mindkettejüket.
Fotó: Getty Images
Rozi másnap is bement a krokodillal, nem rendítette meg a dolog, talán el is felejtette. Ő a legidősebb és a legkalandvágyóbb, most is Mexikóban hetel, pedig neki aztán már bőven lehetne gyereke. Akkor nyilván megértené, hogy mit élt át az anyja, mikor pocsék úszó létére a hullámokkal küzdött kétségbeesetten. Vajon ő beengedné újra a gyerekét egy krokodillal? És vajon mit érezne, ha őt is kinevetné a lánya?
Mindegy, az már nem ez a gumijáték lesz. Ezt nem lehet örökké őrizni, és a teknőst se, meg a delfint se, ki kell találni, kinek lehetne odaadni. De talán a krokodilt mégse, mert veszélyes. Lilla kiemelte a formátlan és hideg testet a dobozból, kiterítette, nézte. Felfújja? Vagy szétvagdossa inkább bosszúból? Elborzadt.
Gyerekkorában nem voltak ilyen nagy gumiállatok, traktorgumikkal eveztek a Rábán. Vagy voltak, de minden drága volt nekik, a napi ételre is alig jutott. Talán ezért gyűjtögetett az anyja is öregkorára? A szegénység nagy úr, ez volt a szavajárása, Lillának a hideg futkosott a hátán, valahányszor hallotta.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!