Kisbusszal érkezik a vidám csoport: kimozdulnak a leányfalui Református Szeretetotthonból. Ki rollátort maga előtt tolva, ki a másikba karolva lépked óvatosan a füves göröngyökön a Skanzen parasztháza elé. Ahol valóban 1986-ba csöppenünk – a tárgykultúra engem is szélvészsebességgel repít vissza tizenhárom éves koromba.
A társasok, a gyerekkönyvek, a bútorok, sőt még az illat is fejbe kólint, és elöntenek az emlékek. Épp ezért vagyunk itt: hogy az idősek is mélyet merítsenek a múlt kútjából. De ma nemcsak bámészkodás lesz, hanem célirányos csoportos foglalkozás – amit laza teadélutánnak (-délelőttnek) álcáznak.
A csoportot Fekete Veronika szervezi.
– Az idősek nagyon szeretnek ide járni – meséli. – A program után még két-három napig mesélnek az élményeikről, újabb és újabb emlékek törnek fel bennük, amelyeket mind velünk, mind a társaikkal meg is osztanak. Ez különösen fontos azoknál, akik demenciával élnek. A mostani csoportban is volt olyan résztvevő, aki súlyos demenciában szenved, és nehezebben tud majd bekapcsolódni.
Ugyanakkor már az is sokat számít, ha valaki hallgatóként jelen van. A demenciával élők esetében különösen fontosak a tárgyak: sokszor az is emlékeket hív elő bennük, ha látják ezeket, akkor is, ha az élményeiket már nem tudják szavakkal elmondani. Ez pedig önmagában is értékes kapcsolódás.
Megtalálni önmagunkat
– Amikor mindenki megérkezik és helyet foglal, bemutatkozó kör következik. Ezt akkor is megtartjuk, ha visszajáró résztvevők érkeznek, most azonban egy teljesen új csapatról van szó: ők még nem jártak a múzeumban – mondja Bokonics-Kramlik Márta múzeumpedagógus, aki évek óta vezeti ezeket a foglalkozásokat. – A bemutatkozás azért is fontos – folytatja –, mert így a foglalkozás vezetői azonosítani tudják a résztvevőket. Másrészt ha valakinél már az is bizonytalan, hogy ő maga kicsoda, akkor ezt is megerősíti: ki ő, kik a többiek, és hogyan szeretné, hogy mások szólítsák.
Ez is érdekelhet: Szenna, Szentendre, Mezőkövesd – Séta a skanzenben
A megismerkedés után folyadékot fogyasztanak. Ez mindig az adott időszakhoz igazodik, most éppen mentateával készülnek, azzal koccintanak majd. Ennek egészségügyi háttere is van: a folyadékpótlás azért fontos, mert ha valaki nem iszik eleget, akkor besűrűsödhet a vére, így kevesebb oxigén jut az agyba, romolhatnak a szellemi funkciók.
Közben pedig már ebből – a környezetből és a teából – el tud indulni egy spontán beszélgetés, a foglalkozásvezetők pedig ehhez a beszélgetésfolyamhoz kapcsolódnak. Mivel ottjártunkkor éppen május vége van, a fő téma ezúttal a május és a majális lesz, és a helyzet adja majd, hogyan tudják ezt továbbszőni a beszélgetésben.
A témához kapcsolódó tárgyak is előkerülnek: kisdobos- és úttörőrelikviák, síp, kitűzők, öv, kendők, zászlók. Ezeket mind kézbe lehet venni. A tárgyak ismerősek lehetnek a résztvevők életének korábbi szakaszából, hiszen a program alapvetően a gyerek- és fiatalkorhoz nyúl vissza. Bár Magyarországon még szokatlan, hogy egy múzeumban ilyen jellegű programokat szervezzenek, már itthon is vannak hasonló kezdeményezések.
Bokonics-Kramlik Márta tapasztalatai alapján minél rendszeresebb a részvétel egy ilyen eseményen, annál hatékonyabban tud működni. A foglalkozás nem gyógyítja a betegséget, de képes lehet arra, hogy lassítsa a romlási folyamatot. A program lényege az, hogy a résztvevőket visszavezesse a saját gyerek- és fiatalkorukba. Akiknek az ötvenes évek idézték meg a gyereklétet, azok ma már sokszor fizikailag nem tudnak eljönni a múzeumba. Ezért történt egyfajta „időzónaváltás”: a foglalkozás átkerült a mostani helyszínre, amely inkább a hetvenes-nyolcvanas éveket idézi.
A foglalkozások eredményét is mérték. Megfigyeléssel és kérdőívekkel is vizsgálták, kinél milyen hatásuk van. És nemcsak a demenciával élőkre fókuszáltak, hanem a gondozókra és kísérőkre is.
A program még rájuk is erősen hatott: különösen a hozzátartozók esetében jelentős az érzelmi hatás, ha valaki azt látja, hogy hanyatlanak a szülőjének, nagyszülőjének vagy más hozzátartozójának a szellemi képességei, és úgy érzi, az illető már nem az az ember, akit régen ismert, akkor megrendítő látni, amikor az érintett a foglalkozáson megtalál valamit a korábbi önmagából.
A résztvevők nem csak Alzheimer-kórral élők. A demencia gyűjtőfogalom, amelyen belül az Alzheimer-kór a leggyakoribb típus, de Parkinson-kórral élők is megfordultak már a programon, hiszen annak velejárója vagy társbetegsége is lehet a demencia. Állapotuk különféle, a mostani csoportban is vannak olyanok, akiknek nincs hivatalos diagnózisuk demenciáról, de az életkoruk alapján a veszélyeztetett korcsoportba tartoznak. Fontos megjegyezni: nem minden idős ember lesz demens, és nem minden demenciával élő ember idős.
Skanzen, mentatea és Bunkócska
A beszélgetés bemutatkozó körrel indult. A résztvevők sorra elmondják a nevüket, a foglalkozásvezetők pedig mindenkit külön köszöntenek. A kezdeti bizonytalanságot hamar oldja a közvetlen hangulat: előkerül a kertből frissen szedett menta, abból készül a tea. A mentatea hamar beszélgetést indít.
Van, aki a kamillát emlegeti, más a kakukkfüvet, a hársat, a bodzát, a zsályát, a citromfüvet. Többen mesélnek arról, hogyan gyűjtöttek régen gyógynövényeket: a kakukkfüvet köhögés ellen szárították, a hársfavirágot létráról szedték. A friss menta illata a kertet, a falusi udvarokat és a régi otthonokat idézi meg.
A növényekről a hímzésekre terelődik a szó. A tárgyak nem pusztán díszek, hanem emlékek kapuját nyitó kulcsok: valaki a saját hímzéseiről beszél, más a kötésről, horgolásról, szövésről. Elhangzik, hogy készültek abroszok, ruhák, kosztümök, párnák, függönyök… A kézimunka nem hobbi volt, hanem örökség és önkifejezés.
A májusi témához természetesen kapcsolódnak a régi május elsejék is. Felvonulások, vörös és magyar zászlók, virsli-sör. Egy hölgy felidézi, hogy a felvonulás után a zászlóból még szoknyát is varrtak, mert „nagyon jó anyag volt”. A foglalkozásvezetők dalokkal is készültek, jön az Éljen május elseje és a Bunkócska is. Az éneklés az időseknél is újabb réteget tár fel: többen az énekkaros múltjukról beszélnek.
A tárgyak közül különösen erősen hatnak az úttörő- és kisdobosemlékek. Előkerül a nyakkendő, a síp, a régi iskolai füzet. A nyakkendőkötésből közös jelenet alakul: van, aki emlékszik, hogyan kell megkötni, más bizonytalanul keresgéli a mozdulatot. A próbálkozás végül sikerrel jár, és a kész nyakkendőt már nem is akarják kikötni.
Végül kikecmergünk a szórakoztató vörös panteonból: az iskolai és tábori emlékek mellé felzárkóznak a május elsejei öltözködés szabályai is. A férfiak arról mesélnek, hogy a hetvenes években bálba, szórakozóhelyre nyakkendő nélkül be sem engedték őket.
A haj lehetett hosszú, a kockás ing is belefért, de a nyakkendő… az kötelező volt. A hölgyek a házibulik világát idézik fel. A fiúk hozták a gitárt, a lányok a harapnivalót, május elseje után pedig összegyűltek valamelyik család lakásában, táncoltak, mulattak: a fiatal évekről szóló történetek tele vannak derűvel.
Hajóvonták a múltból
A személyes történetek a határátlépések, a bevásárlóutak és a cserekereskedelem felé is elviszik a beszélgetést. Jugoszláviából farmer, blúz, kardigán; Lengyelországból ezüst, klumpa, ruha; Romániából kristály, függöny és ágyneműanyag érkezett. A farmer státuszszimbólum volt: ha valaki ezt viselte, abból látni lehetett, hogy járt már Jugoszláviában.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!