Vöröstölgy-eszpresszó? Martini ostorfahabbal? Tölgyfazuzmós vízikefir? Elvileg ezeket is ihatnánk, de Bózsó Gyula erdész kis laposüvegeket varázsol elő a terepjárójából, és elsőrendű sompálinkával kínál. Miskolc nyugati végén, a Szeleta Park Látogatóközpont parkolójában kezdjük a programot egy kis itókázással.
Az erdész szerint a sompálinka kiváló medvetámadás ellen: mármint hogy nem riasztja el a macit az alkoholszag, csak nem fogunk annyira megrémülni… Aztán mindjárt biztosít is arról, hogy természetesen nincs medve a Bükk hegységben. A szívmelegítő csak a hangulat alapozására szolgál. És talán hogy sokkal kevesebb fenntartással rágcsáljam el azt, amit korábban csak úgy ismertem: „falevél”.
Ez nem a Szomszédok
A nyolcvanas-kilencvenes évek teleregénye, a Szomszédok a felelős azért, hogy egy egész ország úgy képzeli el az erdészt, mint egy gondterhelt, bajszos figurát, aki hol a lakáskölcsönök miatt nyíg, hol meg szépasszonyok környékezik meg, és a lelkiismeretével viaskodik. A Szeleta parkolóból jelentjük: a szocreál erdészeknek leáldozott.
Bózsó Gyula úgy pörög, mintha megivott volna egy kancsó vöröstölgy-eszpresszót, és végtelenül szórakoztató sztorizásba kezd, ami kitart az egész látogatásunk alatt. A divatra teljesen vak vagyok, de nem tudom nem észrevenni a skatulyából előrántott menő erdészszerelését, olyan finomságokkal, mint a pörge kalapján található míves kis szarvasagancs.
Bózsó Gyula és Bus István mindjárt megeszik az erdőt (Forrás: Falus Kriszta)
Épphogy lecsúszik a korty pálinka (Gyula nem ivott!), máris bevágódunk a terepjáróba, és elindulunk. Őszintén mondom: Miskolc sokkal jobb hely, mint ahogy azt az ország egyéb részeiből gondoljuk. Amint meglátjuk a Bükk hegység csodálatos vonulatait és a mélyzöld erdőterületet, tényleg igazi mesevilágba csöppenünk. Áthaladunk a Szinva patak sziklaáttörésén, és máris Lillafüreden vagyunk.
A Palotaszállót csaknem száz éve építették, 1927 és ’30 között, hogy pótolja az elcsatolt országrészek magashegyi-ótátrafüredi luxusát. Balra mellettünk a völgybe vágódó Hámori-tó, jobbra egy betonkocka, „Turistaszállás” felirattal. Bózsó Gyula szerint ez azonban egy elhagyatott háborús óvóhely és egy rakétaelhárító központ sziklalabirintusának bejárata… Már most nagyon érdekes az egész, pedig még fel sem kanyarodtunk az erdőbe.
Aztán elérjük az erdőt. A földúton fölénk borulnak a lombok, majd Gyula egyszer csak lefékez. Ha már a Bükkben vagyunk, akkor megkóstoljuk a bükkfa frissen hajtott levelét.
Hosszan rágcsálom a lombot, és valóban kellemes az enyhén savanykás utóíze.
– Ebből például levélcsipszet lehet készíteni, és süteményekre pakolva egészen fantasztikus – magyarázza Gyula. – És most megint megállok, mert ezt is meg kell kóstolnotok! – fékez le egy zöld növény mellett.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!