Orvos szülők gyerekeként nem merült fel benned és az öcsédben (Hámori Máté karmester – a szerk.), hogy ti is ezt a hivatást válasszátok?
A szüleim olyan kimagasló szakmai pályát tudtak magukénak, hogy az öcsémmel ösztönösen éreztük, mi orvosként mindig csak az ő gyerekeik lehetünk. Én a Hámori prof. (Hámori József Széchenyi-díjas biológus – a szerk.) lányaként soha nem tudtam volna biztosan, hogy a saját jogomon érvényesültem-e.
És benne volt az is, hogy a kilencvenes években, a rendszerváltás utáni hatalmas felszabadultságban voltam középiskolás, amikor a média nagyon szexi dolog volt. Éreztem, hogy ez egy teljesen újszerű és progresszív terület, amely passzol a habitusomhoz, és ahol maradandót lehet alkotni.
Itthon akkor indult a kereskedelmi tévézés, amikor végeztél az egyetemen. Mennyire lehetett akkor nőként érvényesülni ezen az új terepen?
Mi még megtapasztaltunk egyfajta férfiuralmat a televíziózás irányításában, ez mostanra kezd szépen kikopni. De azt is lehetett látni, hogy vannak sikeres nők, voltak jó példák előttünk. Nekem nem volt nehéz nőként, valószínűleg olyan az egyéniségem, amibe nem kötnek bele a férfiak, túl éles vagyok.
Fiatalon sem voltam cicababatípus, inkább egy kicsit makrancos. Sosem éreztem azt, hogy a férfiak ne tekintettek volna komoly partnernek, valószínűleg azért is, mert szeretek dolgozni, és mindig a legjobb akarok lenni abban, amit éppen csinálok. Egy borzalmas adag perfekcionizmus szorult belém.
Rakétasebességgel haladt a karriered, még nem voltál harminc, amikor programigazgató lettél a Viasatnál, és azóta is vezető pozíciókban dolgozol. Hogy lehet ezt összeegyeztetni három gyerekkel?
Mindig volt segítségem, bébiszitterem. Juli és Olivér már felnőttek, azt mondják, nem érzik úgy, hogy bármiben is hiányt szenvedtek volna, amiért sokat dolgoztam, mert tudták, hogy a fontos helyzetekben mindig ott vagyok nekik én és az apjuk is. Szerintem nincs olyan anyuka, aki ne érezne időről időre lelkiismeret-furdalást, és ne gondolná azt, hogy nem elég jó anya, vagy nem teljesít jól az élete valamelyik területén.
Azt üzenem minden nőtársamnak, hogy engedjék el ezt a fajta maximalizmust, és higgyenek abban, hogy a minőségi közös időnek óriási szerepe van. Lehet, hogy az csak napi egy vagy másfél óra, de többet ér, mint ha az egész délutánt fizikailag együtt tölti a gyerek a szülővel, de igazából nem egymással foglalkoznak. Közhelynek tűnhet, de nálunk működik, hogy a közös étkezés szent és sérthetetlen.
Reggeli, ebéd és vacsora közben nincs telefonnyomkodás, csak egymásra figyelünk. A legkisebb, Gedeon tizenhárom éves, neki konkrétan tanítani kell, hogy dobja már el azt a mobilt, és szemkontaktussal beszélgessünk, értőn.
Mesélnél arról az időszakról, amikor tudatosan elkezdtél foglalkozni az egészségeddel?
Negyvenévesen szültem Gedeont, és másképp reagált a testem, mint az első két gyerekemnél, akiknél még simán vissza tudtam fogyni, és flottul viseltem az éjszakázást. Két-három évig próbálkoztam mindenféle fogyókúrával, de meg sem mozdult a mérleg mutatója.
Nem értettem, mi történik a testemmel, ezért elkezdtem utánajárni.
A harmincas éveim közepén kényszeresen próbáltam tartani a súlyomat, állandóan salátát ettem, fehérjét alig, szénhidrátot soha, mindennap edzettem. Kialakult egy furcsa bizonytalanságérzésem, megállás nélkül szédültem. Először azt hittük, csak kimerültség. Amikor nem javult, édesanyám végigcipelt az összes létező vizsgálaton, de semmi nem derült ki.
Most már tudom, hogy hipoglikémiás állapotban, vagyis rendkívül alacsony vércukorszinttel éltem a mindennapjaimat, és mindezt közben próbáltam „felülviselkedni”. Mert be kellett mennem az irodába, nagy meetingeken kellett döntéseket hoznom, és senki nem láthatta rajtam azt, hogy iszonyúan rosszul vagyok. Amikor végül kiderült, hogy pajzsmirigy-alulműködésem és inzulinrezisztenciám van, rendbe tettem az étkezésemet, és életmódváltással helyrejöttem.
De ez rendkívül lassú folyamat volt, és ráment hat-hét év az életemből. Őszintén mondom, hogy ötvenhárom évesen sokkal jobban vagyok, mint a harmincas-negyvenes éveimben voltam.
Hogy született meg benned az ötlet, hogy podcastot készíts?
Az ötvenedik születésnapom vízválasztó volt. Elkezdtem gondolkodni, vajon hogy fogok működni hatvanévesen, hetvenévesen, és még tovább. Sok longevity témájú, külföldi podcastot hallgattam, és rájöttem, hogy a legfrissebb tudományos kutatások megcáfoltak egy rakás olyan elméletet az életmóddal kapcsolatban, amelyeket én korábban evidenciának hittem.
A barátnőim között terjesztettem az igét, mindig őket traktáltam az újonnan megszerzett tudásommal, és egyszer az egyikük megkérdezte, hogy „nem akarsz inkább podcastot csinálni ebből ahelyett, hogy minket okosítasz folyton?”. Én pedig rávágtam, hogy dehogynem! Annak idején azzal a szándékkal végeztem el a média szakot, hogy képernyős leszek, csak aztán a kreatív feladatkörökben számítottak rám jobban, és ott ragadtam.
Mára viszont vagyok elég önreflektív ahhoz, hogy el tudjam viselni az esetleges kritikákat vagy a felhördülést, hogy mit keres egy producer a riporteri székben. De szerencsére nagyon jól fogadták a podcastot, a nyolcadik évadot kezdjük forgatni. Amellett, hogy a legkiválóbb itthoni szakemberekkel beszélgetek, folyamatosan figyelem a nemzetközi tudományos újdonságokat is.
Most például a peptidekről szeretnék egy adást, mert úgy tűnik, ezek a speciális aminosavak jelentik a következő nagy áttörést a longevityben, ezek az öregedésgátlás új szuperfegyverei. Két éve a mikrobiom volt a legerősebb hívószó, most a peptid fog tarolni.
Hogy lehet eligazodni a temérdek tudományos(nak tűnő) információ között? Az Instagramon egy percen belül tíz különböző jó tanács ugrik fel csak a reggeli megfelelő időpontjával kapcsolatban.
Ez a legnehezebb az egészben. Mindenki arra vágyik, hogy valaki megmondja, mi az általános irány, amit követhet. De ilyen nincs, mindenkinek más dolog fog működni. Ahogyan az ujjlenyomatunk is különböző, úgy az egész anyagcserénk és hormonrendszerünk is egyéni.
Meg kell tanulnunk a saját testünket értelmezni, és figyelni a jelekre, amiket küld nekünk. Próbálgatni kell, kitapasztalni, mi esik jól, és mi tesz jót. Ezt nem lehet megspórolni. Nekem például nem vált be az időszakos böjt, míg másnak igen.
A harmincas éveimben dupla kickbox edzéseken izzadtam, negyven fölött az úszás segített, most pedig a súlyzós edzés szolgálja legjobban a testemet. Leszoktam a koffeines kávéról, de néha megiszom egy pohár pezsgőt a barátnőimmel, pedig tudom, hogy a teljes alkoholmegvonás lenne az üdvözítő. Ebben nem vagyok annyira szigorú magammal.
Nemrég a könyved is megjelent. Ebben öt területet nevesítesz, amelyekre a hosszú és egészséges élet érdekében fókuszálnunk kell.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!