Mit kezdjünk a szégyennel, ha belénk nevelték?

„A szégyen az én megszakítása” – hangzik Gershen Kaufmannak, a szégyenpszichológia úttörőjének híres gondolata, akinek Állj ki magadért! című sikerkönyve magyarul is megjelent. A szégyen nem egyszerűen csak egy érzés, hanem képes kizökkenti abból az élményből, hogy „rendben vagyok úgy, ahogy vagyok”. A gyerekkori megszégyenítés felnőttkori következményeiről és azok gyógyítási lehetőségeiről Póta-Salgó Réka mentál­higiénés szakemberrel beszélgetünk.

 Nem egyenlő a bűntudattal 

– Feldmár András pszichoterapeuta azt mondja: a szégyen az egyetlen olyan emberi érzés, amelynek semmilyen pozitív vagy konstruktív hatása nincsen, csakis romboló – kezdi szakértőnk. – Nem keverendő össze a bűntudattal, mert bár mindkettő kikezdi az önértékelést, a szégyen nem egy konkrét cselekedethez köthető, hanem az egész személyünkhöz.

Azt mondatja velünk, szégyenkeznünk kell azért, amilyenek vagyunk, és ez az egész identitást érintő, nagyon destruktív érzés. Míg a bűntudat korrigálható azzal, hogy helyrehozzuk a cselekedetünket, ráadásul ez a saját értékítéletünk, a szégyen mindig külső ítélet hatására születik, kell hozzá valaki, aki előtt megszégyenülünk, az érzés azonban idővel elkerülhetetlenül belsővé válik, internalizálódik. És ettől a felnőttkori, folyamatos belső ítélő hangtól nagyon nehéz megszabadulni.

Szakértőnk szerint ez általában két dologra készteti az embert: vagy extrém módon bizonyítani akar, mindenkinek megfelelni, amiből határhúzási, túlterhelődési problémák lehetnek. A másik út, amikor valaki a rejtőzködést választja, mert az a meggyőződése, hogy ha kiderül, ki ő pontosan, nem fogják szeretni. 

– A szégyenben mindig ott van a kapcsolatvesztési félelem – folytatja Póta-Salgó Réka. – Ha a gyerek sokszor megkapja, hogy szégyellje magát, azt tanulja meg, hogy nem elég értékes ahhoz, hogy élvezhesse a szülei közelségét. És ebben az a legszörnyűbb, hogy egyedül marad azzal a meggyőződésével, hogy ha megtudják, ki ő valójában, akkor kiderül, hogy valami nagy baj van vele. És ez a feltételezés felnőttkorig is képes elkísérni az embert.

(Fotó: Getty Images)

Érzésből személyiség 

– A kisgyerek egy ideig mindent igaznak gondol, amit a szülei mondanak neki, saját identitását az alapján a tükör alapján ítéli meg, amit tőlük kap – mondja a mentálhigiénés szakember. – Ha a szülei soha nem a cselekedeteit minősítik, hanem őt magát (nem azt mondják, hogy „helytelen dolgot tettél”, hanem azt, hogy „rossz vagy”), akkor azt tanulja meg, hogy vele van a gond.

Ez beépül, és innentől kezdve minden olyan helyzetben, ami a szüleivel problémát okozott gyerekkorában (például nem teljesített jól az iskolában, vagy túl hangos volt), felnőttkorában is életbe lép. Ez pedig rendkívül beszűkíti a mozgásterét és az önértékelését, valamint állandó stresszt idéz elő.

Szakértőnk kiemeli: ahogyan növekszik a kisgyerek, megtapasztalhatja, hogy ezt az egészet az iskola is felerősítheti azzal, hogy a teljesítményt sok esetben önmagával a gyerekkel azonosítja (rossz tanuló, rossz­ gyerek). Szintén érzékeny időszak a kamaszkor, hiszen az identitásformálódás része, hogy kiemelten fontos lesz a kortársak véleménye. 

– A kortársak azonban nem elég érettek, és saját bizonytalanságukat sok esetben azzal kompenzálják, hogy egymást bántják. A bullying azért nagyon káros, mert a kamasz nyitott, sebezhető és érzékeny. Sérülhet többek között a testképe, a szexualitáshoz való viszonya, a közösségben való helytállása és az iskolai teljesítménye is. 

Ha valakinél ez a folyamatos megszégyenítés belső hanggá válik, az felnőttkorban sokféle zavart tud okozni.

Ilyen az úgynevezett imposztorszindróma is, amikor valaki azt hiszi, méltatlanul jutott például egy jó munkához, és attól tart, hogy hamarosan lelepleződik.

Vagy az a meggyőződés alakul ki benne, hogy soha nem képes annyit tudni és tapasztalni, hogy ne azt érezze, túl nagy a kabát. Ezek az emberek túlságosan sok önkritikával illetik magukat, sőt, önszabotázsra is hajlamosak. De megnyilvánulhat ez a romboló belső hang testképzavarban, az intimitással való elakadásban, kapcsolati szorongásban is. 

– A kritikus belső hang a számunkra legfontosabb kapcsolatokban lesz a legkínzóbb – mondja szakértőnk. – Hiszen a másiknak való megfelelési kényszert az a félelem hajtja, hogy elhagyhatnak minket. A folyamatos megfelelni akarás és az, hogy nem merünk nemet mondani, önmegnyugtatási kísérletekbe hajszol, ami függőségekbe is sodorhat, de okozhat többek között kontrollmániát vagy kényszerességet is.

Ez is érdekelhet: „Nehogy meglássanak a pszichiátrián” – Mi a szégyen oka?

 Számoljunk le vele! 

És bár ettől a káros belső hangtól nehéz megszabadulni, nem lehetetlen. 

– A legelső lépés, hogy felismerjük a nevelési mintáinkat, a hiedelmein­ket és a viselkedési beidegződéseinket, és kimondjuk, hogy ez az önromboló, szégyen irányította belső hang nem egyenlő a valósággal – hangsúlyozza ­Póta-Salgó Réka. – Nagyon jó önismereti gyakorlat, amikor egy segítő szakember egy jól időzített pillanatban megkérdezi a páciensét:

„Kinek a hangja ez? Az anyjáé, az apjáé, a nagyszüleié?”

Ez segít tudatosítani, és utána már könnyebb lecsendesíteni ezt a hangot. A folyamat fontos része, hogy megtanulunk együttérezni magunkkal, és ahelyett, hogy azt mondjuk, „önző vagyok, mert ezt teszem”, meggyőződésünk lesz, hogy jogos igényeink vannak, és jogunk van ezeket képviselni is. Fontos, hogy az ember tudatosan keresse azokat a közegeket, ahol kölcsönösségben és elfogadásban van része, legyen az munkahely vagy baráti társaság. Egy egészséges közeg ugyanis nagyon átformálhatja az ember önképét és működését.