Különös idők jártak az ezredforduló tájékán a popkultúrában. A könyvesboltokban a Szerelmünk lapjai és a Pop, csajok, satöbbi volt a nagy sláger, míg a mozikat azok a romantikus komédiák uralták, amelyekre még ma is nosztalgiával gondolunk. Ilyen volt a Sztárom a párom, az Álljon meg a nászmenet! vagy épp az Oltári nő. A kilencvenes évek romantikus történetei azt hirdették, lehet bármilyen kusza az élet, majd jön a nagy szerelem, és mindent megold.
És akkor megjelent ő
2001-ben, a Bridget Jones naplójában korántsem egy tökéletes nőt láttunk, hanem egy esendő, szétcsúszott, de nagyon ismerős figurát, akiben végre nem elérhetetlen célt ismertünk fel, inkább önmagunkat. És ez – bármilyen furcsán is hangzik mai szemmel – akkoriban meglehetősen progresszív női karakterábrázolás volt. Félreértés ne essék: imádtuk Julia Robertset, Cameron Diazt és Drew Barrymore-t, de végre nem azt éreztük, hogy bárcsak olyanok lehetnénk, mint a főhős, hanem hogy tessék, pont ilyenek vagyunk!
Bridget küzdelme a kilókkal örök vándormotívum
Az egész kultusz egy újságrovatból indult. Bridget Jones eredetileg a The Independent című brit lapban tűnt fel 1995-ben, mégpedig névtelen szerző tollából. Valaki elkezdte leírni a saját káoszát, de gyorsan kiderült, hogy ez egy egész generáció káosza.
Az olvasók azonnal magukra ismertek, a rovat egyre népszerűbb lett, és már irodalmi körökben is elkezdődtek a találgatások, ki lehet a szerző.
Ez is érdekelhet: 6 érdekesség, amit nem tudtál a Bridget Jones könyvsorozatról
Ez az információ azonban csak egy évvel később lett hivatalos, amikor kiadták az első regényt, immár Helen Fielding nevével. Az írónő saját bevallása szerint nem generációs kiáltványt akart, sokkal inkább egy önironikus női hangot keresett. Nem akart fontos lenni, mégis az lett. És bár tény, hogy nem egyedül ő indította el a szingli nő kultuszát, ő tette láthatóvá és szerethetővé.
A szingliség emberi arca
A kilencvenes évek végére egyre szélesebb körű jelenséggé vált, hogy a nők később kezdtek házasodni, és ezzel párhuzamosan előtérbe került a városi, karrierközpontú élet. A Szex és New York már évekkel korábban megadta ehhez az alaphangot, Bridget Jones története azonban újítást hozott, mert nem a glamúrszingliséget ünnepelte.
A szorongó, önkritikus, esetenként akár nagyot is hibázó Bridget emberi arcot adott a társ nélküli létnek.
Közben normalizálta az „elég jó nő” fogalmát, akinek nincs tökéletes teste és tökéletes élete, és nem mindig a legjobb döntést hozza. Mai szemmel már szinte vicces, hogy ez akkoriban, huszonöt évvel ezelőtt szinte lázadásnak számított.
Bridget kimondta, amit sokan csak gondoltak, és megmutatta, amit akkoriban mindenki titokban tartott (többek között a nagymamabugyit is). És közben történetével a romantikát is újradefiniálta, hiszen egyrészt nem hazudta azt, hogy a rosszfiú képes megváltozni egy nő kedvéért, másrészt a férfikaraktereket nem megmentőként ábrázolta, hanem azt hirdette, a nagy szerelem két tökéletlen ember találkozásából is megszülethet.
Persze bizonyos mozzanatok ma már nem állják ki az idő próbáját. A mai szem már kritikus a folyamatos testsúlyfixációval, a férfiközpontú cselekményszállal, és azzal a happy enddel, amit csak a szeretett férfi szívének elnyerése jelenthet. Akárhogy is nézzük, ebben a történetben a szingliség valójában csak átmeneti állapotként fogadható el. Ma is jó kérdés, hogy Bridget Jones vajon valóban felszabadított-e minket, vagy csak új köntösbe bújtatta a régi elvárásokat.
Ha a választ keressük, nem mehetünk el észrevétlenül amellett, hogy a Bridget Jones-könyvek és -filmek nem ugyanazt a történetet vitték tovább. Az első két rész osztatlan sikert aratott, a történet végén Bridget és Mark végre újra egymásra találtak, ezúttal véglegesnek tűnt a happy end. Nagy kérdés ilyenkor, hogy ha folytatást szeretne a szerző, hogyan tovább.
A Mad About the Boy (Bolondulásig – Bridget Jones naplója 3.) című kötettel Helen Fielding a felnőtt Bridgetet kívánta megmutatni, aki immár nem egy romantikus komédia csetlő-botló főhősnője, hanem nagyon is valódi élethelyzetben kell helytállnia: Mark özvegyeként, két gyerek anyjaként újra a randizás világában találja magát.
A filmes adaptáció azonban ezt túl sötétnek találta, és felkérte Fieldinget, hogy írjon egy új történetet a harmadik filmhez: így született meg a Bridget Jones babát vár.
Mark, a rendes férfi…
Az eredmény egy könnyedebb, romantikusabb, reménytelibb történet, amelyet azonban a nézők jelentős része rossz néven vett. Ugyanis a valóság helyett a vágyott folytatás győzött, ami alapvetően nem vall erre a figurára. A könyvbeli Bridget a veszteség után érettebb életet él egy árnyaltabb valóságban, a filmbeli viszont egy szürreális romantikus helyzetben találja magát, amivel nézőként már kevesebben tudtak azonosulni.
Meddig vicces egy nő élete?
Bridget Jones és aztán megannyi utódja bizonyította, hogy a harmincas, egyedülálló nő vicces, szerethető, népszerű. Ahogy teltek az évek, bebizonyosodott, hogy ugyanez negyvenpluszosan még belefér ugyan, de már magyarázni kell. Gondoljunk csak Julia Robertsre az Ízek, imák, szerelmekből, vagy a Napsütötte Toszkána című filmre.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!