Bár a legújabb Üvöltő szelek filmet adaptációnak nevezni erős túlzás volna, az vitathatatlan, hogy Emerald Fennell emlékezetes alkotói atmoszférával ruházta fel az eredetileg Ellis Bell álnéven megjelent regény cselekményét.
A mű publikálásakor a viktoriánus kritika is felháborodva reagált: vadnak, illetlennek és erkölcstelennek bélyegezték. Egy korabeli olvasó egyenesen „a közönséges romlottság és a természetellenes borzalmak elegyeként” hivatkozott rá. Sőt, maga Charlotte Brontë is szégyenkezve
mentegeti testvérét az 1850-es kiadás előszavában,
gyakorlatilag előre elnézést kérve az Emily Brontë által papírra vetett borzalmakért. Emily Brontë halála után, amikor a regény lassan mégis utat talált az olvasókhoz, sokakat meglepett, hogy ezt a szenvedélytől fűtött, sötét gótikus viszonyt egy visszahúzódó lelkész lánya teremtette.
De vajon valódi szerelem állt Emily egyetlen regényének hátterében? Frances O’Connor életrajzi ihletésű filmje, az Emily például határozott igennel felel. A történelmi valóság azonban ennél jóval árnyaltabb.
Regényes fantáziával kipótolt életrajz
Az Emily Brontë életét fiktív fantáziaszálakkal kiegészítő Emily sajnálatos módon a feledés homályába veszett, pedig már csak Emma Mackey szenvedélyes alakítása miatt is megér egy esős mozidélutánt.
Emma Mackey, mint Emily Brontë a 2022-es életrajzi filmben (Fotó: Warner Bros. Pictures)
A világirodalom egyik legjelentősebb alkotása, az Üvöltő szelek jócskán megelőzte korát: modern elbeszélői megoldásai már a 20-21. századi próza irányába mutattak. Talán éppen ezért – és persze komplex, nyugtalanító története miatt – vált a visszahúzódó írónő személye is önálló irodalmi talánnyá.
Hogyan tudott egy látszólag eseménytelen életet élő, zárkózott, hajadon nő ilyen árnyaltsággal írni szerelemről és megalkuvásról, bűnről és bosszúról, a gyarló emberi lélek legsötétebb mélységeiről?
Hiteles történelmi dokumentumok híján ez a kérdés foglalkoztatta Frances O’Connor rendezőt is a film készítésekor, válaszként pedig a regényből ismert motívumokhoz és fordulatokhoz nyúlt, s azok segítségével töltötte ki az életrajzi hézagokat. A film így tulajdonképpen
romantikus eredettörténetet kínál az ikonikus regényhez.
Emilyt lázadóként, kívülállóként, a „furcsa nővérek” legkülöncebb tagjaként ábrázolja – ahogyan Ted Hughes angol költő nevezte a Brontë lányokat. A koncepció ugyanakkor tudatosan eltávolodik a dokumentálható tényektől: életrajz, Brontë-mítosz és drámai fikció fonódik össze benne, hogy – a rendező szándéka szerint – végre Emilyt helyezze saját történetének középpontjába.
Ez az Emily rumot és gint iszik, ópiummal és a természetfelettivel kísérletezik, élete pedig maga is zord, viharvert közeg, ahol nehéz bárminemű megnyugvást találni. A film érzelmi magját mégis egy tragikus szerelem adja, amely Emily és a helyi segédlelkész, William Weightman között bontakozik ki – kapcsolatuk a vásznon heves, elsöprő, Weightman vallásos meggyőződését is próbára tevő szenvedéllyé formálódik.
De ki volt William Weightman?
William Weightman gyakran felbukkan a Brontë nővérek romantikus legendáriumában. 1839 és 1842 között szolgált segédlelkészként apjuk, Patrick Brontë mellett a haworthi plébánián, és hamar közeli kapcsolatba került a testvérekkel.
A film sodró románca ellenére azonban nincs bizonyíték arra, hogy közte és Emily Brontë között titkos viszony bontakozott volna ki. Sőt, a nővérek közül éppen ő az egyetlen, akit az ismert történelmi tények alapján nem kapcsolnak hozzá romantikus szálak. Inkább húga, Anne Brontë, valamint nővére, Charlotte Brontë érdeklődött élénken iránta –
nem utolsósorban azért, mert a fiatal lelkész élvezte a figyelmet, és szívesen udvarolt a naiv lányoknak.
1840 februárjában például, amikor megtudta, hogy sem a nővérek, sem Charlotte barátnője, Ellen Nussey nem kapott még Valentin-napi üdvözletet, játékos gesztusként mindannyiuknak küldött egy-egy névtelen lapot – állítólag tíz mérföldet gyalogolt, hogy postán feladja őket.
A visszaemlékezések szerint Weightman rendkívül népszerű és feltűnően jóképű volt; arcvonásait Charlotte egyik rajza őrizte meg az utókor számára.
William Weightman, ceruzarajz Charlotte-tól, 1840 februárjában és Oliver Jackson-Cohen színész, William megformálója a 2022-es életrajzi filmben (Fotó: Warner Bros. Pictures)
A legerősebb szál mégis Anne nevéhez kötődik. Charlotte leveleiben leír egy jelenetet, amelyben a templomban Weightman Anne-nel szemben ült, „halkan sóhajtozva és oldalpillantásokkal igyekezve elnyerni a kegyeit – Anne pedig oly csendes, tekintete lesütött – szinte festői látvány”.
Weightman 1842 szeptemberében elhunyt kolerában, ezt követően Anne megírta I will not mourn thee, lovely one című érzelmes versét. Egyes életrajzírók szerint – valamint Anne regényének, az Agnes Grey Edward Weston nevű lelkészfigurájára utalva – mindez arra enged következtetni, hogy Anne szerelmes lehetett Weightmanbe, és talán a férfi is viszonozta érzelmeit.
Emily és az ő képzeletbeli szeretői
Frances O’Connor filmje korántsem az első, amely szeretőt tulajdonít Emily Brontë-nak – az évtizedek során több lehetséges „jelölt” is felbukkant a szerző körül. Emily például gyerekkorától fogva gyakran látogatta a nyugat-yorkshire-i Stanburyben található Ponden Hall könyvtárát – amelyet sokan a regénybeli Linton-ház mintájának tartanak –, így felmerült, hogy esetleg bensőséges kapcsolat fűzte az ott élő Robert Heatonhoz.
Egy családi legenda szerint a férfi még körtefát is ültetett a tiszteletére.
1936-ban Virginia Moore irodalomtudós azt állította, hogy Emily kézirataiban egy titokzatos szerető nyomára bukkant, bizonyos Louis Parensellre. A probléma csupán az volt, hogy ilyen személy sosem létezett: Moore egyszerűen félreolvasta a kéziratot. A „Louis Parensell” valójában a Love’s Farewell („A szerelem búcsúja”) című vers javasolt címe volt, amelyet Charlotte adott, amikor 1850-ben publikáláshoz rendezte húga költeményeit.
Kapcsolódó: Ilyenek voltak valójában a Brontë nővérek – Charlotte, Emily és Anne megrázó története
Moore azt is felvetette, hogy Emily Brontë leszbikus lehetett – ezt a gondolatot később Camille Paglia és Stevie Davies is vizsgálta –, ám erre sincs meggyőző bizonyíték. Mások Emily és bátyja, Branwell Brontë szoros kapcsolatát szőtték tovább, sőt
vérfertőző viszonyt feltételeztek, amely szerintük Cathy és Heathcliff alakját is befolyásolta.
A mozivásznon sem új a „titkos szerető” toposza. A Devotion című, 1946-os film – Ida Lupino főszereplésével – például azt sugallta, hogy Emily szívét Arthur Bell Nicholls hódította meg, aki később, 1854-ben feleségül vette Charlotte Brontët.
Rendkívüli tehetség
Valójában az Üvöltő szelek gyökerei Emily költészetében keresendők – különösen a Gondal nevű képzeletbeli világban, amelyet Anne-nel közösen teremtett meg. A regény szenvedélye és elementáris ereje nem feltétlenül egy titkos szerelemből fakad, hanem abból a rendkívüli képzelőerőből, amely Emily Brontë sajátja volt.
Bizonyíték hiányában azonban a legendák tovább élnek. William Weightman most épp a leggyakrabban emlegetett „valódi Heathcliff” – de aligha ő lesz az utolsó, akire a romantikus képzelet rávetíti a regény árnyékát.
Kiemelt kép: Jacob Elordi, mint Heathcliff a 2026-os Üvöltő szelek feldolgozásban (MRC, Canva)
