A horgosi vonatállomáson állingáló két utas fölkapta a fejét, és szemét az égre meresztve hallgatta a Szabadka irányából érkező ismeretlen égi hangokat. Nemsokára felbukkantak a madarak. Magasan az állomás és a sínek fölött V alakban húzott el egy gágogó vadlibacsapat. Lehettek vagy ötvenen. Szeged irányába tartottak.

Nem a falusi ludak gágogása volt ez az eltéveszthetetlen, idegen vadmadárhang. Nem. Északot idézte. Zöld fenyveseket, kopár köveket, vízmosta szirteket. Teli volt a lég reszelős í-vel, a-val és á-val. A V alak elnyúlt, két madár kivált a kötelékből, mintha visszahúzna Horgos fölé. De nem. Kis kitérő után az újra szabályos V-be rendeződő csapat után eredtek. A két, földhöz szegezett utas úgy nézett Nils Holgersson szabad vadlúdjai után, mint aki fogoly, és fogoly is marad ezen a kockakövekkel kirakott peronon. 

Nemrég szálltam le a Szegedről Szabadkára tartó vonatról, s már ott az ablak melletti ülésen megbabonázott a Délvidék – ahogy szomszédunk, Tótpál Márton tiszteletes úr mondta volt –, a kincses Bácska ízes, magába zárt világa. 

Egy kis nosztalgia: Így szereztük be kedvenceinket a rendszerváltás előtt

Induláskor alig tudtam elszakadni Szeged gyönyörűen felújított vasútállomásától, de aztán csak kimentem a peronra, onnan az első vágányhoz. A magyarkanizsai barátaim által sínbusznak nevezett vonaton már ültek néhányan. Ahogy közeledett az indulás ideje, egyre többen lettünk. Az irány Röszke határállomás, Magyarkanizsa, a végállomás Szabadka.

Nekem, aki a hatvanas, hetvenes, sőt, a nyolcvanas évek határátlépésein edződtem, s bár tiltott holmik hurcolásában rendszerint ártatlan voltam, még ma is összerándul a gyomrom, ha megáll a vonat a határon, és tekintélyes várakoztatás után megjelennek a hivatalos közegek. Ezt az állapotot magunk közt határfrásznak hívtuk. 

Most sem volt másképp.