- Egy sport, ahol nem az érem, hanem az öröm számít – és ahol gyerekek, felnőttek és nagyszülők ugyanarról az ugródeszkáról indulnak.
- A műugrás itt nem teljesítménykényszer, hanem közösségi élmény, bátorságtanulás és önbizalom-építés, kortól és háttértől függetlenül.
- Történet egy ritka sportközegről, ahol a fejlődés mércéje nem másokhoz, hanem önmagunkhoz viszonyít.
Az egész úgy kezdődött, hogy a kislányom nagyon szeret medencék széléről, stégekről és sziklákról vízbe ugrálni, én pedig nemcsak hogy megengedem neki, de még biztatom is erre. Szerettem volna olyan sportolási lehetőséget találni neki, amely nem a teljesítményről, hanem az örömről szól, és persze arról is, hogy minél biztonságosabban ugráljon a vízbe… hiszen jól ismerjük ennek a műfajnak a veszélyeit is.
Így találkoztam a Duna Arénában működő Lunda Szabadidő Sportegyesülettel, amelynek már a neve is bizalomgerjesztő volt. Nem is azért, mert a lundát tartom az egyik legkedvesebb madárfajnak, hanem azért, mert a szabadidősport gyakorlatilag nem létező fogalom. A legtöbb gyereksport-egyesület úgy működik, hogy a tehetségesebbeket hamar kiszűrik, és a versenyző életforma felé terelik, a kevésbé ügyeseket pedig egy idő után nem szívesen látják. Tisztelet a kivételnek, és a Lunda ezek közé a kivételek közé tartozik.
Ritka madarak: egy sportközösség, ahol mindenki helyet kap
Amikor először beszéltem telefonon Novák Eszterrel, az egyesület vezetőjével, már akkor tudtam, hogy ez valószínűleg olyan közeg, ahova szívesen küldöm a kislányomat, és így is lett. Rögtön az első edzése végén feltűnt, ahogy jött ki a csapattársaival, hogy itt valami más történik, mint amit megszoktunk. „
Ügyes voltál, tökmag” – szólt oda egy gimnazista korú srác, akiről azóta megtudtam, hogy Ábrisnak hívják, nem mellesleg december közepén bronzérmet szerzett az országos bajnokságon a korosztályában. Legközelebb, amikor mentünk, egy idősebb hölgy vette át tőlem a lányomat, és vezette be kézen fogva az öltözőbe. Most már róla is tudom, hogy Évi a neve, fiatalkorában ugrott, aztán kihagyott jó pár évtizedet, de a dobogó legfelső fokára állhatott nemrég egy szenior korosztályban megrendezett versenyen.
Ők mindketten Eszter segítői az edzéseken, és szükség is van segítőkre, ugyanis az elmúlt ősszel sokan csatlakoztak az egyesülethez, és szerettek bele nemcsak a sportba, hanem az együtt töltött időbe is.
A sport, ahol mindenki elég jó
Bár tudtam, hogy az egyesületben sokféle a társaság, de hogy mennyire, arra csak akkor ébredtem rá, amikor én is elmentem egy próbaedzésre. Ekkor jöttem rá, hogy ebben a csapatban a gyerekektől kezdve a felnőtteken át a nyugdíjas korosztályig bárki megtalálható az ugrótoronyban. Eszter elmeséli, hogy kifejezetten szeret felnőttekkel dolgozni, még akkor is, ha amatőrök, mert nagyon elszántak. Különben nem járnának.
Azt is elmondja, jelenleg tizennyolcan vannak az egyesületben, ebből mindössze négyen leigazolt versenyzők, a többiek tényleg hobbiból csinálják, a szó legeslegjobb értelmében. Eszter korábban versenyzőket edzett, néhány éve döntött úgy, hogy a szabadidősportnak szenteli magát. És azt mondja, azóta sokkal boldogabb. Az uszodán kívüli életében fejlesztőpedagógus, saját bevallása szerint mágnesként vonzza a problémás gyerekeket, de gyorsan hozzá is teszi a kérdést: mi az, hogy problémás?
Azt mondja, számára az az igazi élmény, hogy SNI, autista vagy épp ADHS-s gyerekek és felnőttek is megtalálják a számításukat az ugrótoronyban, és papírjaiktól, diagnózisaiktól itt sosem érzik magukat kevesebbnek.
– Imádom, ahogy a végtaghiányos kislánynak csillog a szeme, ha sikerül egy új ugrás, vagy lejön közénk egy felnőtt, aki soha nem mert, csak befogott orral ugrani, most pedig öt méterről is megy neki – meséli, és azt is hozzáteszi, a támogatási rendszerben sajnos minden a versenysportra épül, miközben legalább akkora értéket képvisel az is, amit ő csinál.
– Nekem az a célom, hogy boldog gyerekeket, felnőtteket és nyugdíjasokat lássak, és most már tudom, nekem ez sokkal többet jelent, mint hétről hétre vinni haza az érmeket. Nekem egyáltalán nem rossz érzés, hogy a külvilág számára talán lassan haladnak. Én nem ebben látom a lényeget.
Szemben a korral: így tanít a műugrás bátorságra
És amit Eszter mond, azt a többiek csak megerősíteni tudják. Az edzőnek van egyébként egy rejtett szuperképessége is: sikerült ugyanis egy olyan Facebook-hirdetést összeállítania, amely a lehető legjobb helyre ment, ugyanis a csapatban szinte mindenki a közösségimédia-platformon találkozott először a Lundával. A negyvenes évei végén járó Ildi már gyerekkorában is szeretett volna ugrani, ez az álma azonban nem vált valóra. Most pótolja az elmaradást, és azt mondja, a műugrás megtanítja szembenézni a félelmeivel.
