Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

A szeretet ünnepe gyakran stresszel és megfeleléssel jár, 2006-ban arról írt egy fiatal nagymama (aki még dolgozik) Vekerdy Tamásnak, hogy mennyire megterheli a karácsony:

„Családom szerint fiatal nagymama vagyok (szeptember óta már két unokám is van, az egyik három és fél éves, a másik decemberben lesz három hónapos), és most egyszerre úgy érzem, ahogy közelednek az év végi ünnepek, hogy: Istenem! Legyünk már túl rajta! Megöregedtem?

Mindig nálunk van még most is a nagy családi karácsony, ehhez ragaszkodnak a gyerekek, a lányom és a férje még a szilvesztert is legszívesebben itt rendezi, kedvesek, aranyosak, örülök, hogy jönnek, csak … Csak az »ünnep« ne volna! Bár lenne ez is »hétköznap«, nagy evésekkel, ivásokkal, nevetésekkel, nem ez a terhes, nem az, hogy főzni kell. Hanem a többi. Mi is?

Az ajándékvásárlás, az »így szokott lenni« betartása, a …De minek soroljam? Üres! Volt egy kedvenc osztályfőnököm, tőle hallottam ezt a kifejezést az egyik osztálytalálkozón, amikor visszatekintett tizenöt évvel korábbi iskolai ünnepségeinkre (mindig volt valami balhé, és ő minket mindig megvédett): parancsolt ünnep. Hát igen, köszönöm, elég!

Nem kérek többet a parancsolt ünnepekből! A családi ünnepekből sem! Legyünk együtt, de ne »az ünnep« kedvéért.

Azon töprengek: valami baj van velem? Ez az a bizonyos öregség? (Még dolgozom, aktív vagyok.) Vagy igazam lenne, hogy valami nem stimmel az ünnepekkel, vagy legalábbis azzal, ahogy mi ünnepeljük őket?”

Tegyük könnyebbé a karácsonyt! Vekerdy Tamás tanácsai

Szerintem: igaza van. Semmi nem stimmel. Kamaszoktól, ifjaktól hallom szinte ugyanezt a mondatot: Csak már túl lennénk rajta! (Például: kötelező családi jelenlét, rokonlátogatások.) Vagy: Úristen! Már megint ünnepség! Akkor már inkább fizikaóra! Miért?

Nyilván valami velünk, felnőttekkel nem stimmel. Mi hiányzik? Az intimitás, a spontán öröm, a belőlünk fakadó kedv.

Sajnos, minden „parancsolt” ünnep lett (ez egyébként eredetileg egyházi kifejezés), és a külső parancsok, a kötelezők ma már egyre rosszabbul működnek. (Mondják, Arany János, mikor még életében a Toldit kötelező olvasmánnyá tették, felsóhajtott: Ó jaj! Magyar ember többé élvezettel nem olvassa…)

Én is úgy érzem – már régen –, ahogy maga: jó az ünnepekben, hogy együtt van (oldottan, lazán, mindenkinek a személyes igényeire – pihenésre, szórakozásra, elvonulásra – tekintettel, semmit sem erőltetve) a család. – Feltéve persze, hogy nem feszülnek a családtagok között ki nem beszélt, őszintén fel nem tárt, s ezért robbanással fenyegető ellentétek.

Amelyek – és ezt régen tudjuk – „szeretnek” éppen az ilyenfajta ünnepeken – mint például karácsonykor, „a szeretet ünnepén” – kirobbanni. Bizony jó lenne többet és őszintén beszélgetni egész évben, ezzel mentesíthetnénk az ilyenfajta robbanásoktól – és talán még a fejgörcsöktől vagy más, ilyenkor kitörő betegségektől is – ünnepeinket.

Jó, hogy finomakat főzünk – ha lehet, együttesen, de legalábbis alaposan besegítve a főzés családi mestereinek – és jó, hogy nagyokat eszünk-iszunk (ha nem éppen a rosszullétig, az „ájulásig”). Nem jó, hogy régen elszakadtunk a valódi, a természet körforgásához kapcsolódó ünnepi érzésektől, merthogy olyannyira kiszakadtunk a természetből.

Nem mélyre hatoló élményünk a régen egészen más életmódra kényszerítő, az embert a házba záró tél és a téli sötétség (kivéve, ha éppen téli depresszióra hajlunk). Így aztán nem lehet élményünk a téli napforduló – a december vége –, amikor a legsötétebb van, amikor a leghosszabbak az éjszakák, de amikor éppen a leghosszabb éjszaka után újra hosszabbodni kezdenek a nappalok.

Nem érezzük, amit az angol költők egyik legnagyobbika, Shelley érzett, amikor így énekelt: „Késhet-e a tavasz, ha már itt a tél?” Nekünk a villany mindig egyformán világít, gyertyáink is már elektromosak (a karácsonyfán ugyanúgy, mint a templomban), nem érezzük át a fogyó gyertya eleven lángjának bensőségét, reménytelennek tűnő és mégis diadalmas harcát a külső sötétséggel szemben…

De viszont nem is vagyunk kiszolgáltatva a természetnek, „szabadok„ vagyunk ebben az értelemben is. Hogy aztán hogyan élünk a szabadságunkkal? Ez már nagy kérdés. Milyen ravasz rabságokba esünk – hogy csak kettőt mondjak: a fogyasztás vagy éppen az ilyen-olyan propaganda rabságaiba –, melyek mind szabadságunkra törnek?

Én úgy érzem leveléből, hogy személyes szabadságát védelmezi a parancsolt szokásokkal szemben.

És igaza van, mert csak ebből a szabadságból fakadhat az az őszinteség, az a bensőséges, spontán derű, amelyik átfűtheti ünnepeinket, összekapcsolhat minket egymással és a világgal is. A gyerekeket is megértem, akik inkább fizikaórára mennének.

A Nők Lapja 2006/50-es lapszámában Vekerdy Tamás arról ír, miért kellene a kimerülés helyett egymásra koncentrálni karácsonykor. (Fotó: Nők Lapja archívum)

Nagyon ritkán sikerül úgy megeleveníteni az iskolai ünnepeket, hogy mondjanak is valamit arról, amit ünnepelnek, és ne éppenséggel elleplezzék belső tartalmát. (Boldog angolok! Angol barátom azt mondja, hogy Angliában ismeretlen a „nemzeti ünnep” fogalma. Nincsenek nagy bukásaik, fényes eszmékre lesújtó vereségeik, amelyekre aztán ünnepeken kellene emlékezni, többnyire sajnos, rosszul, nemegyszer meggyalázva az ünnepelt fényes eszmét…)

A nagy és hamis ünnepeket de jó lenne fel – és kiváltani kicsi, de őszinte – belülről fakadó, egymással tényleg összekötő – együttlétekkel!

Kapcsolódó: Stresszes karácsony – A boldog gyerekhez nyugodt anya kell, nem a munkától elcsigázott

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/50. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images