Mamám 85 évesen evez, úszik, biciklizik, de nem (csak) ezért a példaképem

Az elmúlt évtizedekben bármikor belegondoltam, úgy éreztem, hogy Mama hiteles ember, és tiszteletre méltó az életút, amit bejárt, illetve ahogy bejárta azt. Hogy iszonyú büszke vagyok rá, és ha az életfelfogása töredékét be tudom építeni magamba, már azzal rengeteget gazdagodom.

„Betyár!” – tisztán hallom, ahogy mondja. Cinkosan nevetve kicsit préseli a hangokat, kicsit rá is játszik. Már ettől kacagni kell, mintha csikiznének. Anyu gondosan vezette a cseperedésem minden jelentős fordulatát és eredményét egy kis füzetben, amiben felsorakoznak az első szavaim is. A karcsú betűkkel írt listában ott áll: ‘betyár’. Minden bizonnyal úgy lehetett, hogy nagymamám annyiszor mondogatta nekem babaként, hogy végül visszaadtam a kölcsönt, és amikor megláttam, én is lebetyároztam. Aztán ő vissza.
Mama. Amikor emlegetem, néha tisztázni kell, hogy igen, a nagymamámról beszélek, aztán jöhet a sztori. Például hogy hogyan magyarázta be az éhségtől és fáradtságtól nyűgös húgának, hogy az erdőben törpék élnek, amikor gyerekként átmentek egyik faluból a másikba a rokonokhoz. A mese annyira jól sikerült, hogy végül ő is elhitte, így a két kislány együtt kiabálta a fák között, hogy: „Törpécskék! Gyertek elő!”

Mamával, kettesben

Az a fene nagy fantáziája elkíséri máig. Persze az unokatestvéreimmel kicsiként ebből csak annyit érzékeltünk, hogy Mamánál lenni izgalmas, mert mindig kitalál valamit. Arcot farag a bibircsókos krumplinak, megtanít golyózni, lapos kaviccsal kacsázni és mesél rengeteget.
Sokat voltunk náluk, a lakásban meg kint a szőlőben is, úgy mondanám, a fél gyerekkorom a Dunán telt. Sok kiló löszös homokot mosott ki a hajunkból, mire nagyobbacskák lettünk, de szidást csak akkor kaptunk, ha a szomszéd veteményesébe gázoltunk a kalandos játék közepette. Mert hát persze én is egyszerre akartam indián lenni és királylány – varrt is nekem olyan báli ruhákat, hogy csodájára járt a gyereksereg! Nyár közepén aztán Anna-bált rendezett, még aranyalma is került a pince előtti tér fölé lógatva, és a magnóról szólt Strauss Kék Duna keringője. Én pedig úgy hittem, a világ tökéletes.
Valamikor felsőben, talán osztályfőnöki órán lehetett, hogy példaképet kellett választani. A tudományomat fitogtatva kijelentettem, hogy az egyik példaképem Leonardo, mert micsoda polihisztor volt, a másik pedig a nagymamám, mert mindig talál valami szépet az életben. Teltek az évek, Leonardót még mindig nagy embernek tartom, de az igazi példaképem a nagymamám maradt. Leginkább azért, mert megtanultam, hogy a világ közel sem tökéletes, és nyilvánvalóan Mama sem az, de ahogyan él, az egy olyan minta, ami erőt ad és megtart.
Mama 13 éves volt, amikor kitelepítették őket a felvidéki kis faluból, mert az apja magyarnak vallotta magát. Azoknak a sváboknak a házaiban kerültek, akiket meg Magyarországról telepítettek ki, fújtak is rájuk a helyiek, mert a német szomszédot ismerték-szerették, ezek a gyüttmentek meg gyanúsak voltak. Mamából viszont valahogy sohasem fogyott el a kitartás, az életkedv és a játékosság – sem a háború után, sem az ötvenes években, sem Kádár alatt, sem a rendszerváltással, sem az ezredforduló után, sem most.

Nem savanyodott bele abba, hogy mije nincsen, hanem abból épített, amije volt. Nem sajnálta magát, de nem is volt kíméletlen sem magával, sem a környezetével.

Pedig lett volna mit sajnálni. Gyakran mondogatjuk Mamának, hogy iparművésznek kellett volna mennie, mert olyan szeme van a szépre és a jó ötletekre. Adj neki három random dolgot meg ragasztót, és valami esztétikusat, vicceset, aranyosat vagy hasznosat készít belőle! Ő viszont zenész szeretett volna lenni. Az ő nagymamájának is varázskeze volt, virágokból font koszorút, aratáskor a szalmából gyűrűt, eladta a piacon, a pénzt meg kuporgatta, és amikor kiderült, hogy Mama muzikális, vett neki egy hegedűt. A gimnázium után fel is vették Mamát Budapesten a Bartók Béla Szaktanárképzőbe, csakhogy alig egy év múlva férjhez ment, és rá kilenc hónappal megszületett Anyu. Az ötvenes évek valósága, vagy a családja, vagy Mama döntött úgy – ki tudja ezt már? –, szóval Mamából nem lett zenész, elveszett generáció az övék is. Az első években szinte teljesen egyedül volt. Sorra született a három gyerek, de nagyapámat messzire rendelték dolgozni. És Mama megoldotta. Énekelt, mesélt, farsangi jelmezt varrt, játszott – közben dolgozott, főzött, takarított, foglalkozott a kerttel. Aztán amikor Anyu évekkel ezelőtt beteg lett, Mama sokat gondoskodott róla. Nagyapám meghalt már, Mama abba a városba költözött, ahol a szüleim is éltek. Naponta járt át Anyuhoz, segített a ház körül, aztán egyre inkább az ápolásban. 
Fogalmam sincs, milyen érzés lehet elveszíteni a saját gyerekedet. Mama egy kicsit beleroppant. Aztán ebből is felállt. Elképesztő az ereje.
Idén múlt 85 – most a városka lakói járnak csodájára. Nem azért, mert kórustag a helyi templomban, vagy mert kerámiára jár hetente egyszer, és hagyják, hadd csinálja, amit akar, mert úgyis jó lesz. Hanem mert tízpróbázik 4 éve. Lediktáltattam vele a verseny menetét, mert magamtól sosem jegyzem meg. Van kispróba és nagypróba, aki mindkettőt végigcsinálja, az a tízpróbás. Gyaloglásból 12 és 16 km, futásból 5 és 7 km, biciklizésből 23 és 30 km, csapattal evezésből 7 és 10 km, úszásból 500 és 750 méter. Idén nyáron a futás már kifogott rajta, mondta a telefonba, hogy azon már nem indult, mert érezte, hogy nem menne. De mielőtt évekkel ezelőtt először benevezett a tízpróbára, naponta kijárt a helyi futópályára edzeni. A futóversenyt természetesen nem nyerte meg, és az utolsó tízméterekért keményen megdolgozott – de közben ott szurkolt neki a fél család meg a fél város. Mert hát 81 évesen ez akkor is szép teljesítmény, ha egész életében aktívan élt az ember.
És valahol itt a kulcs: az elmúlt huszonsok évben bármikor belegondoltam, úgy éreztem, hogy Mama hiteles ember, és tiszteletre méltó az életút, amit bejárt, illetve ahogy bejárta azt. Hogy iszonyú büszke vagyok rá, és ha töredékét be tudom építeni az életfelfogásának, már azzal rengeteget gazdagodom.
Év elején elmentem hozzá, és elkezdtem felvenni az élete történetét. Kérdeztem a nagymamájáról és a nagypapájáról, az anyukájáról, a falubeli szokásokról, és hogy milyen volt akkor gyereknek lenni, iskolába járni. Mesélt a háborúról, a német és a szovjet katonákról, az apjáról, amikor hazatért. Hogy milyen volt a kitelepítés, és utána az újrakezdés. A karanténban telefonon folytattuk és folytatjuk ezután is. Szeretnék minél többet megőrizni a történetéből.

(Kiemelt kép: Getty Images)

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!