– Megőrült a világ! – ezzel kezdte utcabeli ismerősünk az üdvözlést, amikor találkoztunk. Vehemens tanárember, az a fajta, aki mindig pufog valamiért, viszont a diákjai elé odapakolja a világot, imádja az osztálya. Arra, amit mondott, én is felkaptam a fejem.

Háromhetes körutazásról tértek haza. Feleségével – szintén tanár, és szintén a szent őrültek közül való – elvitték két unokájukat, melléjük a három legkedvesebb gimnazista tanítványukat(!) – szülői támogatással persze – egy hátizsákos utazásra.

A tanár úrral közös döbbenetünk egy feliratnak szólt, amit Párizsban, az egyik metrókocsiban olvastak:

„A szemkontaktus kerülendő!”

– Érted?! Ez lefordítva annyit tesz, hogy: Ne nézz senkire! Süsd le a szemed! Ha véletlenül mégis ránéztél volna, kapd el a pillantásod! Ne vegyél tudomást senkiről! Nem őrület!? Engem sem hagyott nyugodni a mondat. Sorra jöttek a gondolatok. Hát hogy lehet úgy közlekedni, mozogni, hogy nem nézek a másikra? Ráadásul én szeretek szembenézni. Annyi jó arc van. Arató Mihály, a nagyszerű pszichiáter mondta egy beszélgetéskor: – A legnagyobb dolog, ha a másik ember nem kapja el a pillantását rólad, a rokonszenvét igazolja a szembenézéssel.

És eszembe jutott Konrad Lorenz. A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című kis könyvében írja: „A nagyvárosi embert az első, még észrevétlen stressz akkor éri, amikor nem tud az utcán a másik embernek köszönni. Mert annyian vannak, hogy nem ismeri őket. Ugyanis így vagyunk biológiailag kódolva, lelkileg megteremtve, hogy ha a másik embert meglátjuk, ránézünk. Köszönünk. Üdvözöljük. Ha ezt nem tesszük, vagy nem tehetjük, megbetegszünk. A lelkünk betegszik meg.”

Olvasom, hogy ebben a felgyorsult technikai civilizációban a hosszas szemkontaktus kiveszőfélben van. A felnőttek idejük jó, ha 30-40 százalékát töltik szemkontaktussal, miközben 60-70 százalékra volna szükség ahhoz, hogy a normális érzelmi kötődéseik kialakuljanak. Nyilván nem a metrón vagy a villamoson. De egyéb érintkezéseinkben is hiányzik a nyugodt, időt szánó, derűs szembenézés. Ami a testi-lelki jólétünk egyik fontos eleme.

A kezünkben van egy hathatós gyógyító eszköz, s ez a szembenézés. A másik nézését elkapni – legyen az egy ismeretlen személyé, egy potenciális munkaadóé vagy egy régi baráté – önbizalmat ad. Olyan erővel bír, amely akár egy mélyebb kapcsolatot indíthat el.

A párizsi metró felirata számomra riasztó jövőt sejtet. Még akkor is, ha gyanítom, hogy a vegyes kultúrájú közönséget óvja. Egymástól.

Schäffer Erzsébet

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/33. lapszámában jelent meg.