Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Egy olyan anyuka írt 2005-ben Vekerdy Tamásnak, aki bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy mikor kellene elmondani a gyerekeinek, hogy az apjukkal szétköltöznek. Jobb korán, amikor érzékelik, hogy valami készül a hátuk mögött vagy csak akkor, amikor már fix a különköltözés időpontja? 

„Három évvel ezelőtt házasságunk válságba került. Akkor meglehetősen viharos körülmények között. Volt sírás, üvöltözés, csapkodás. (Részemről.) Aztán a dolgok viszonylag rendeződtek, de lassan rájöttünk, hogy tulajdonképpen nem akarunk együtt élni. Azóta keressük a lehetőséget a különköltözésre, és most már viszonylag közelinek látszik. Gyerekeink, két fiú, kilenc és tizenegy évesek, még »nem tudnak semmit«. Szinte mindenben meg tudtunk egyezni a férjemmel, ez volt az egyetlen, ahol eszelősen megmakacsolta magát.

Szerinte nem kell szólni a gyerekeknek, nem kell nyugtalanítani őket egy még nem végleges helyzettel.

Nem, nem és nem. »Legalább addig hadd legyenek biztonságban.« Én meg látom a gyerekek kérdő pillantásait, szemükben a szorongást (de ha kérdezem, mi bajuk, persze semmi, semmi). Köztünk meg egyre feszültebb a vita, amikor nincsenek itthon, vagy már alszanak.

Szerintem már régen meg kellett volna mondanunk, hogy mit tervezünk, de most már úgy érzem, nem tudok tovább várni. A férjem szerint ezzel is csak én akarok jó helyzetbe kerülni, ellene uszítom a gyerekeket. (Merthogy ő »lépett« először, nála merült fel először, hogy el kellene válnunk. És ha beszélünk a dologról, akkor ez persze kiderül.)

Ön szerint mi a gyerekek érdeke?

Tényleg az, hogy addig is »biztonságban« legyenek, mint a férjem mondja, vagy hogy tudjanak is arról, amit nap mint nap átélhetnek, nem veszekedésben most már, de érzelmi kihűltségben. És ha egyetért azzal, hogy beszélni kellene, ki mondja meg és hogyan? Időnként magam is töprengek azon, hogy amíg nem költözünk szét a két új cserelakásba (persze két kisebbe) addig talán a dolog félelmetesebbnek és megszokhatatlanabbnak tűnik, mintha tényleg bekövetkezett…”

Érdemes várni vagy minél hamarabb avassuk be a gyerekeket? (Fotó: Getty Images)

Vekerdy Tamás tanácsa válófélben lévő szülőknek

Hogy a végéről kezdjem: igen, lehetséges, hogy amíg szét nem költöznek, a dolog félelmetesebbnek és megszokhatatlanabbnak tűnik, mint amilyen lesz, miután lezajlott a költözés és megtörtént a berendezkedés. De ez csak az egyik oldala a dolognak, mondhatnám, a felszínesebb, a kevésbé mélyre ható része. Maga is idézőjelbe teszi, hogy a gyerekek még „nem tudnak semmit”.

Mert persze, hogy tudnak, vagyis valamit éreznek, és ettől – jól látja a szemükön – szoronganak.

(Attól szoronganak, hogy nem tudják pontosan, mi is az, amit éreznek, bár elég pontosan sejtik. A sejtelem azonban mindenféle fantáziákba burjánzik szét, és ez nagyobb teher lehet, mint a keserű, keserves tudás a valóságról.) Nem ismerek olyan vizsgálatokat, amelyek arra akartak volna fényt deríteni, hogy vajon az anyák (a nők) vagy az apák (a férfiak) hajlanak-e jobban ilyen esetekben a leplezésre, a képmutatásra, a meg-nem-mondásra. De gyakorlati tapasztalataim szerint – és ezt kollégáimtól is így hallottam – ez a fajta gyengeség a férfiak gyengesége.

Kapcsolódó: Hogyan lehet a válást békésen intézni?

(Tulajdonképpen egy gyermeteg elhárítás: amiről nem beszélünk, az nincs is, legalábbis addig, ameddig ki nem derül, hogy van, vagy ameddig nem muszáj beszélni róla.) Manapság sokszor látja úgy a mindennapi praxisban az ember, hogy az apák, a férfiak sokkal nehezebben ismerik el „hibáikat” – vagy azt, amit annak tartanak –, mint az anyák. (És ez önmagában is egyfajta „gyengeség” jele.) A gyerekek érdeke tehát a nyíltság; hogy a jelenlétükben is kimondassák azt, ami most csak olyankor hangzik el, amikor nincsenek otthon, vagy alszanak.

Igen, lehet, hogy a gyerekek a „kezdeményezőnek” tesznek inkább szemrehányást, de ezen is túl kell, és túl lehet jutni. (A kezdeményezőnek a kezdeményezői szerepet vállalnia kell – akkor is, ha maga is rossznak tartja!

A gyerekek nagylelkűek!

Megbocsátanak nekünk, megértik, hogy életünkben nem minden sikerülhet úgy, ahogy magunk is jónak tartanánk… Csak merjük ezt elvállalni!) És hogy ki mondja meg és hogyan? Azt kell mondanom, hogy mindegy – vagyis, hogy lehetőleg nem kellene valamiféle ünnepélyes „megmondásra” sort keríteni, hanem csak nem kellene elhallgatni, és akkor a dolog magától is előbukkan.

Nők Lapja 2005/40-es lapszámában Vekerdy Tamás válásban lévő szülőknek adna tanácsot, hogyan kommunikálják a gyerekek felé a szétköltözést (Fotó: Nők Lapja archívum)

Külön is lehet a gyerekekkel erről beszélgetni, ha úgy adódik (persze nem egymást vádolva, de tényszerűen), és együtt is, a már elhangzottakra is visszautalva. Igen, mindig újra szóba kerülhet a dolog, és minél többször és minél tárgyszerűbben van szó róla (hová költözünk, hogyan költözünk, hogy kerestük, és hogyan találtuk meg a lakásokat, ha szétköltöztünk, hogyan fogunk egymással találkozni stb.), annál jobb, annál több érzelmi rejtély és nyomasztó szorongás foszlik le a dologról.

Hogyan győzhetné meg minderről a férjét is? Erre nehezen tudok válaszolni. Ilyenkor fordulnak – ilyenkor is! – tőlünk kicsit nyugatabbra különböző szakszerű tanácsadókhoz az emberek, együtt (ha lehet), vagy külön – ha tényleg kíváncsiak arra, hogy mi is szolgálná a kialakult helyzetben gyerekeik érdekét. Ezt ma már nálunk is meg lehetne tenni, jó lenne, ha élnénk vele.

Kapcsolódó: Válás után: „Ha tényleg gyerekeink javát keressük, túl kell lépnünk a saját kétségbeesésünkön”

Kiemelt kép: Getty Images