Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Kevés szó esik azokról a szülőkről, akik megnehezítik nemcsak a saját gyerekük, de a tanárok életét is. 2005-ben egy alsós tanítónő írt Vekerdy Tamásnak arról, hogy szinte szorong az elsős gyerekek túlbuzgó szüleitől:

„Tanítónő vagyok, nyolc éve tanítok. Idén újra első osztályom lesz, és már előre szorongok: a szülőktől! Szeretném, ha hangot adhatnék a Nők Lapjában is ennek a szorongásomnak. Miről is van szó? Én úgy látom, nálunk jó az iskola (a vezetés is, de az alsó tagozat különösen), jól tudok együttműködni a kollégáimmal, de…

Ha sokat mesélek a gyerekeknek, ha játszunk, ha reggel beszélgetünk, már másnap hallom (általában kerülő úton) a szülői panaszt: – Hát ezek soha nem tanulnak? – Sőt: – Nem lusta egy kicsit ez a Magdi néni? Játszadozni könnyű! – És a példák: hol tartanak már mások! Az aggodalmas kérdések, már október-novembertől: – Most akkor végül is mikorra tanulnak meg írni-olvasni? – És megint a példák: – A szomszéd Zsófika tavaly már novemberben tudott… –

Azt szeretném elmondani, hogy a gyerek gyötrése az én tapasztalatom szerint, ezekben az esetekben, a szülőktől indul.

(A tanító néni gyötrésével együtt!) Akarja és tudja a gyerekeknek akár a legjobbat nyújtani az iskola, ahogy erről már sokszor hallottunk és olvastunk, sok mozgással, játékkal, beszélgetéssel, mesével, akár csak az iskola első hónapjaiban vagy heteiben is, ezt éppen a szülők nem akarják, akadályozzák.

Tudom, hogy van egy szűk körű, válogatott, kis létszámú szülői kör (az én osztályomban is mindig vannak ilyen szülők), amelyik méltányolná, hogy a gyerek jól érzi magát, hogy szeret iskolába járni, és ezek a szülők többnyire már eleve alapítványi vagy másfajta magániskolát, vagy »híressé« vált »gyerekközpontú« iskolát keresnek.

A tanítók pedig, ha nincs olyan szerencséjük, mint nekem, sokszor kettős szorításba kerülnek,

ha mesélnek, játszanak, beszélgetnek, ráérősen haladnak; az iskolavezetőség (a kollégák) és a szülők közé. Ez csak az én tapasztalatom volna? Ha nem, mi a megoldás?”

Vekerdy Tamás a túlbuzgó, nyomasztó szülőkről

Nem, ez nem csak a maga tapasztalata! Igen, igaza van, sok félrevezetett szülő azt hiszi – a lelkiismeret-furdalástól is űzve –, hogy akkor teszi a legjobbat a gyerekének, akkor segít rajta igazán, ha lehetőleg már olyan óvodát keres neki, ahol megindul az idegen nyelvi és számítógépes „topmenedzser” képzés, és a gyerekek sokat „tanulnak”.

Elvárják, hogy már elsőben elkezdődjön a „topmenedzser” nevelés (Kép: Getty Images)

A lelkiismeretfurdalást az okozza, hogy „nincs elég időm” a gyerekemmel foglalkozni, meg aztán „nem is értek hozzá” (és persze „folyton nyüzsög, idegesít…”). Megkeresem hát neki azt az óvodát, azt az iskolát, ahol felkészítik erre a mai „teljesítményelvű” világra, hogy majd tudjon „érvényesülni”. Holott: nem az készül fel jól a mai felnőttéletre, akit már óvodás- és kisiskolás korában is erre készítettek, hanem az, aki élhetett teljes értékű gyerekéletet, mindig az életkorának megfelelően.

Nem az fog jól beszélni, gondolkodni, írni és olvasni, akit korán, folytonos javítgatással, büntetéssel és feladatokkal erre „gyorsan megtanítottak”,

hanem az, akivel sokat mondókáztak, játszottak, akinek sokat meséltek, aki sokat – és szabadon –mozoghatott, akivel sokat beszélgettek, akit meghallgattak – türelemmel –, akit nem siettettek, akinek hagyták, hogy a saját tempójában tanuljon meg írni, olvasni az iskola első három-négy-öt-hat (!) éve alatt, úgy, hogy ennek gyakorlásával nem a házi feladatokban, nem otthon, hanem az iskolában, a délelőtt óráiban foglalkozott.

Kapcsolódó: Léteznek elrontott gyerekek? – Vekerdy Tamás árnyalta a képet

Vizsgálatokból tudjuk, hogy szerencsésebb iskolarendszerekben (például Norvégia, Svédország) a gyerekek negyedikben sokkal rosszabb eredménnyel töltik ki az olvasási feladatlapokat, mint Magyarországon, de aztán, tizenöt éves korukban, sokkal jobban – és értőbben – olvasnak, mint a magyar gyerekek! Ezeknek a kulturális alapkészségeknek a kibontakoztatásában minden siettetés árt, és csak a hosszú évek nyugodt, nem büntető, nem megszégyenítő újraismétlése használ.

Igen, jó lenne, ha a szülők tudnák, hogy elsős gyerekük akkor fejlődik a legjobban, legintenzívebben, amikor Magdi néni mesél nekik, beszél get velük, játszik velük, futkározni engedi őket!

Jó lenne, ha tudnák, hogy az egyik gyerek úgy megy az iskolába, hogy mártud írni-olvasni, mert megtanulta, elleste nagyobb testvéreitől, a másik pedig talán csak harmadikos korára kezd folyékonyan olvasni, és esetleg majd csak valamikor hetedik-nyolcadikra alakul ki a biztos, értő – és élvezni tudó! – olvasás képessége, de akkor aztán megszilárdul egy egész életre.

Nők Lapja 2005/36-os lapszámában Vekerdy Tamás osztja a levélíró tanító véleményét, hogy elsőben még sok játékra van szüksége a gyerekeknek (Fotó: Nők Lapja archívum)

S azt is tudniuk kellene az aggódó, gyerekeikért szorongó szülőknek – mert hiszen ez is ott van türelmetlenségük hátterében –, hogy semmivel nem kell, hogy okosabb, tehetségesebb legyen az, aki már „korán” produkál, mint aki csak „későn”!

(Mondhatnám: sőt! Nagyon sok nagyon tehetséges, kreatív, eredményes és sikeres életpályát befutott „nagy emberről” tudjuk, hogy későn érő típus volt, ifjúkorában nem egyszer mulyának, málénak – s egyebeknek –titulálták.) Persze a „megoldást”, hogy hogyan volnának meggyőzhetők minderről a ma erről még mit sem tudó szülők (vagy akár kollégák), én sem ismerem.

Csak bízni tudok benne, hogy ha sokan, sokfelé képviseljük ezt a felfogást, lassan talán beszivárog a ma még szorongó, félrevezetett szülők fejébe – és a tanító – és tanárképzésbe is.

Kapcsolódó: Vekerdy Tamás így írt 2005-ben a mérgező szülői elvárásokról

Kiemelt kép: Getty Images