Vekerdy Tamás Nők Lapja gyermekbántalmazás tanács 3

Erről ismerhető fel a gyermekbántalmazás – Vekerdy Tamás rovata

Vekerdy Tamás örök érvényű tanácsa a Nők Lapja archívumából.

Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Korábbi cikkünkben Vekerdy Tamás arról írt, micsoda is pontosan a gyermekbántalmazás. Később arról volt szó, milyen módokon jelenik meg a gyermekbántalmazás a magyar családokban. Alább azzal zárjuk a sorozatot, hogyan ismerhetjük fel mi, felnőttek a gyermekbántalmazás jeleit a kicsiken.

Vekerdy Tamás tanácsai a Nők Lapja olvasóinak

Amikor jó néhány évvel (évtizeddel) ezelőtt, első külföldi utamon Párizsban, a Louvre képtárában jártam, együtt néztem a képeket egy nagy olasz csoporttal. Rengeteg gyerek volt velük. Míg a szülők nyugodtan – és lassan –, egymás közt élénken beszélgetve a képeket nézegették, vissza-visszatértek egyhez, leültek előtte, a gyerekek is remekül mulattak!

Hasra feküdtek a fényes márványpadlón és a kezükkel lökve magukat csúszkáltak, „szárnkáztak”, vagy egymást húzták lábuknál, kezüknél fogva a termeken át, boldog nevetéssel, rikoltozással. Senki sem szólt rájuk! Sem a teremőrök, sem a szülők, sem a többi látogató. Nem is vetettek rájuk villámló szemeket. Senki sem tett megjegyzéseket, hogy nahát, hogy vannak nevelve ezek a gyerekek, miért nem a játszótéren játszanak stb.

Természetesnek tekintették, hogy amíg a szülők a képeket nézik, a gyerekeknek is valamit csinálniuk kell.

És ők nagyszerűen kitalálták, hogy az adott helyen éppen mit csinálhatnak.
Néhány évvel később, akkor még kisfiammal (ötéves lehetett), Szentendrén betértem a Czóbel-múzeumba (vártuk a család másik felét, akik valami ügyet intéztek), és míg én a képeket néztem, a gyerek körbe-körbe járt az egyik vastag oszlop körül. Csak mi voltunk benn. Hamarosan odajött a teremőr – egy idősebb hölgy – és nagyon szigorúan azt mondta:

– Kérem, ez egy múzeum, nem játszótér! Ha a gyerek csak játszani tud, tessék kivinni a játszótérre!

De nap mint nap átélhetjük azt is, hogy idegenek kioktatják a fiatal szülőket, akik „hagyják”, hogy a gyerek a buszon „százszor elismételje ugyanazt” (– Állítsa már le azt a gyereket!), vagy hagyják, hogy futkározzon, kukucskálóst játsszon, amikor a szülő valahol sorban áll, várakozik vele…

Nálunk mindenki „jobban tudja”, hogy mit kell a gyerekkel csinálni, hogy ne „idegesítse” a felnőtteket, mindenki „nevel” – de azt is mondhatnám, hogy mindenki kiéli agresszióját, és természetesen abba az irányba, amerre a legkönnyebb, mindig a gyengébbekkel, a gyerekekkel – vagy anyáikkal – szemben.

Kapcsolódó: Vekerdy Tamás tanácsai szorongó szülőknek

Tévednék, ha azt mondom, hogy van összefüggés a fenti „ártalmatlan” történetek és a rettenetes statisztikák között, melyekből a múltkor már idéztünk, s amelyekben Olaszország a legjobb –legtürelmesebb, legszelídebb, gyerekszerető – öt ország között van, mi pedig a legrosszabb –legtürelmetlenebb, legdurvább – öt ország között (27 országot vizsgálva)?

Hadd utaljak vissza arra is, hogy ha a társadalom elszánja magát arra, hogy szembefordul azzal a szemlélettel, amelyik „természetesnek”, családi magánügynek tekinti a gyerekek bántalmazását, tíz-tizenkét év alatt bámulatos eredmény érhető el, mint láttuk Németország és Svédország példáján (a vert gyerekek száma 42 százalékról 5 százalékra csökken – Németország –, a verést elfogadó felnőttek száma pedig 69 százalékról 11 százalékra zuhan – Svédország).

Marad a két nehéz kérdés: ki miről ismerheti fel, hogy bántalmazott gyerek bukkant fel a környezetében, és ha ezt felismerte, mit tehet?

Kapcsolódó: Baj, ha a gyerek félénk és visszahúzódó? – Vekerdy Tamás gondolatai

Persze gyakori, hogy a szomszédok fül- vagy éppen szemtanúi a bántalmazás különböző formáinak. Az is előfordul, hogy a családból valaki a rendőrséghez fordul, aki hosszú időn át azzal próbálta kivonni magát a családi konfliktusokból, hogy csak akkor van joga beavatkozni, ha „vér folyik”.

Ez most reméljük, változni fog. Ami pedig a szomszédokat illeti: nehéz valakit arra biztatni – főleg egy ilyen, a feljelentgetések terén nem éppen kedvező hagyományú országban –, hogy: tegyen feljelentést. De talán azt mondhatnánk, hogy a családvédelem különböző intézményeinél kérjen tanácsot a megfelelő eljárásra, ahol – nevelési tanácsadótól a családgondozókon át a gyámhatóságokig – meg kell, hogy találják a módját, hogy behívják a veszélyeztetett gyereket és családját.

A gyerekekkel mindennap találkozó pedagógus pedig biztos jelekből ismerheti fel (a már orvosra tartozó ütésnyomok nélkül is) a vert, vagy más módon bántalmazott, kihasznált, elhanyagolt gyereket, a fokozott agresszió, vagy ellenkezőleg, a néma, szomorú magába roskadás tüneteiről.

Például: egy gyerek kivörösödve ráugrik a másikra, a földre rántja, és fojtogatni kezdi, miközben azt sikoltozza: – Megöllek! Megöllek! – Szinte azonnal tudhatjuk, hogy a gyereket otthon valaki súlyosan bántalmazza (általában az apa), és feltehetőleg nem is csak „egyszerű” verésről van szó valamiféle csínytevésért, hanem állandó összehasonlítgatásról a kisebb (mondjuk: lány) testvérével, miközben az anyával is háborúságban álló apa esetleg azt ordítja, hogy „te az anyád vére vagy, de kiverem belőled ezt a kutya természetet!”…

Itt tehát a rendszeres testi inzultushoz folyamatosan megújuló lelki gyötrés is társul, mint nagymértékben súlyosbító körülmény. (Sajnos: nagyon gyakori.)

Rögtön lehet látni, hogy nem a gyerek érdemel büntetést, hanem a családi helyzet kíván felderítést és intézkedést a pedagógus által bevont szakemberek és az iskola részéről. Az elcsábított, a szexuálisan kihasznált gyerek viszont szomorúságával, zárkózottságával – vagy, különösen kisebb korban, rendkívüli izgatottságával – tűnik ki a többiek közül.
Nők Lapja 2005/5. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images

Még kapható a Nők Lapja 75 évkönyv bookazine az újságárusoknál!