Baj, ha a gyerek félénk és visszahúzódó? – Vekerdy Tamás gondolatai az introvertáltságról

Vekerdy Tamás örök érvényű tanácsai a Nők Lapja archívumából.

Kérdés: „Egy szem kései gyerekünk van, fiú. Az apja szerint nincs vele semmi gond, ő is ilyen volt gyerekkorában (és mára látszólag kinőtte). De én aggódom. A gyerek ugyanis visszahúzódó, gyakran láttam már az óvodaudvaron is, mikor érte mentem, hogy míg a többiek együtt játszanak, ő egyedül homokozik vagy valamelyik óvó nénivel beszélget. Most már iskolás, harmadikos. Jól tanul, barátja is van. De most is olyan, hogy ha valaki el akarja venni a játékát vagy a helyére akar menni a játszótéren, odaadja, illetve visszahúzódik. Szerintem ez a magatartás ma nem életképes. Én is nehezen szállok harcba a munkahelyemen, engem is a munkám érdekelne, nem a könyöklés és az intrikák, de látom, hogy milyen hátrányok érnek emiatt. Igazam van-e, hogy féltem? Kellene-e biztatnom, hogy szálljon harcba „a jogaiért”? Vagy: hogyan erősítsük? Egész életében sérülékenyebb lesz-e félénksége miatt? (Most mintha fel se venné, ha leszállítják a hintáról vagy elveszik a botját. Bölcsen néz, aztán valami másba kezd, mintha nem volna fontos neki.) De én úgy látom, hogy ma a világban nincs kímélet. Hogy fog így megélni?”

Válasz: A leírás alapján: rokonszenves, rendíthetetlen önbizalmú, érzelmileg jól ellátott gyerekről van szó. Igaz, hogy zárkózott (én inkább ezt a szót használnám a félénk helyett), visszahúzódó. Vannak ilyen emberek, azt is mondhatnám, hogy vannak, akik már gyerekkorukban is ilyenek. Beszéltünk már róla, hogy a pszichológia introvertáltaknak, befelé fordulóknak nevezi őket. Hogy ez a magatartás ma nem életképes? Én inkább azt mondanám: nem divatos. A gyorsan meggazdagodó „nagymenők” valószínűleg nem így viselkednek. Ha egy teljes életpályát, életutat, sorsot nézünk, akkor azonban nehéz volna megmondani, hogy ki él „jobban”, kiegyensúlyozottabban, elégedettebben – önmagával nagyobb összhangban. (És ezzel összefüggően: kinek sikerül jobban megvalósítania azt, ami számára igazán fontos.)

Az önéletírásokból tudjuk, hogy jelentős teljesítményt nyújtó jelentős emberek voltak ilyen visszahúzódnak, félénkek gyermek- és ifjúkorukban (és tulajdonképpen még a későbbiekben is, de a kamaszkor után ezeknél az embereknél a külső viszonylatokban is egy bizonyos megerősödő helytállás tapasztalható). Ilyen visszahúzódó gyerek és ifjú volt például Arany János csakúgy, mint Móricz Zsigmond. Hogy ők a mai világ mércéje szerint „nem is vitték valami nagyon sokra”? Bevallom: nem érzem magam képesnek arra, hogy ebben az értelemben a mainak vélt világ „mércéjével” mérjek. Ez a mérce nekem semmit nem ér, az én értékrendem szerint hazudik. (S e hazugságok nem maradnak következmények nélkül.)

Úgy gondolom, nem jobban kell félteni ezt a gyereket, mint a többit, hanem kicsit kevésbé. Nem kell biztatni, hogy fenti „jogaiért” harcba szálljon (az igaziakért persze majd igen, de azt úgyis éppen ezek az emberek szokták megtenni).

Úgy látom, hogy ez a kisfiú nem szorul különösebb erősítésre, mert hála Istennek, elég jó állapotban van. Valószínű, hogy egész életében sérülékenyebb – én azt mondanám: érzékenyebb – lesz másoknál, de ez az érzékenysége fogja megőrizni és olyan felismerésekhez juttatni, melyekre a kevésbé érzékenyek nem tehetnek szert.

Amennyire ez jósolható: meg fog élni. És: kevésbé fog sodródni az alkohol és más kábítószerek vagy devianciák felé.

Én is azt hiszem tehát, hogy „nincs vele semmi gond”, de ha a kamaszkorban vagy utána ez a bezárkózás vagy visszahúzódás aggasztó méreteket öltene (amit itt nem tartok valószínűnek), akkor ennek oldására szakember segítségét is igénybe kellene venni.

Nők Lapja 1996/18. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fortepan / Korenchy László