Kóstoló az életemből – Aki a Gundelt újraálmodta: Láng György

„Láng György volt már minden: nagy jövő előtt álló hegedűs, semmi jövőjű munkaszolgálatos, magyar zsidó, amerikai magyar, satöbbi. Megkockáztatom azt a kelleténél alig nyeglébb állítást, hogy vele mindez azért történt, hogy vendéglős legyen.” (Esterházy Péter)

E kis beszélgetés illusztrálásaképpen ajánlanám, hogy aki teheti, valamikor foglaljon asztalt a Gundelban! Ha oda nem telik, üljön be a mérsékelt árakat számlázó Bagolyvárba, vagy egyik délután nézzen le a nemrég megnyílt Gundel-pincébe! De Láng György Terítéken az életem című könyvébe is érdemes belelapozni. (Ki ne hagyják a recepteket az utolsó oldalakon!) A hamisítatlan ízek, az elfeledett vendéglátás, a fehér asztal újra megtalált örömein túl, valami egészen másnak is részese itt vendég és olvasó.

Jó előre egyeztetni kellett az interjú időpontját, mert bár Pesten is van lakása, Láng György New Yorkban él. Amióta 1992-ben az újraálmodott és újrateremtett Gundel megnyílt, már csak néhány napra, rövid hetekre jön Budapestre.

A találkozóra kifogástalan eleganciával, kisfiúsán derűs várakozással, percnyi pontossággal érkezik. Amilyen szívesen és messzire kanyarodva mesél, olyan pontos és határozott. Tíz ötvenkor kezdtünk, tizenegy ötvenkor hangzik el az utolsó kérdés.

Azt mondja, hogy szereti Pestet. Sok barátja, jó ismerőse él itt. A Gundel a szívszerelme… Miért csak ilyen rövid időkre érkezik?
Miután a családom New Yorkban él, én ott szeretek lenni, ahol ők vannak. Brian, a felnőtt fiam negyvenhárom éves, brácsás. A tizennégy éves kisfiúnk, Simon, a nyolcéves kislányunk. Gigi és a feleségem, Jenifer – ők a családom. Aztán óriási szerencsénk van, hogy a Gundel Budai Gábor doktor úr vezetésével, Kozma Kálmánnal – de az egész csapat, a nagyszerű séffel, Kalla Kálmánnal-, olyan kiválóan teszi a dolgát, hogy én ide csak rontani jövök, nem segíteni, van még valami: most fogok egy következő nagyszabású dologba, de amíg nincs szerződés, addig nem beszélek róla. Nem vagyok hollywoodi, ott, ha valakinek támad egy ötlete, az öt perc múlva benne van az összes újságban, minden televízió tud róla, harsogják, pedig még csak ötlet az egész.

Otthon, a családban is ön a „nagy rendező”?
A feleségem fantasztikusan szervez, a legtöbb problémát ő oldja meg napról napra, óráról órára, percről percre. Hihetetlen energia szorult belé. Minden reggel hatkor kel, hétkor friss reggeli az asztalon a gyerekeknek, hét ötvenkor együtt sétálnak, bár ez nem egészen jó szó, mert rohannak. Ő rohan, a gyerekek meg utána. Gyalog mennek az iskolába, amely tőlünk huszonhét utcányira van. Tél vagy nyár, mindegy, minden reggel így mennek, mert Jenifer nagyon-nagyon hisz a testgyakorlásban – ezért gyalogolnak naponta. Ő aztán visszajön, van dolga elég, mert ő vezeti a Café des Artistes-et, a New York-i éttermünket, ami nem könnyű, mert nagyon sikeres. Hetekkel előbb foglaltak az asztalok. Otthon ő készíti a vacsorát, minden este pontban hatkor ülünk asztalhoz, mindig együtt. Vannak persze, súrlódások, Simon most kamaszodik, néha kenyérre lehet kenni, olyan a húgával, máskor összeugranak, nem érteni, miért. De hát olyan ez, mint a zenében. Ott is van mindig van valami ellentét, hogy aztán megszülethessen a feloldás.

Régi házasok?
Jenifer a harmadik feleségem. Sokkal fiatalabb nálam, huszonöt éve élünk boldog házasságban. A találkozásunk érdekes volt. Ő interjúvolni jött engem, a New York Timesnak írt néhány cikket, és volt egy rovata a Washington Rostban is. Bármennyire hihetetlen, én nem keresem az újságírókat, inkább menekülök előlük. Jenifer rájött, hogy szombaton nincs titkárnőm, nincs, aki megvédjen, hát egy szombat reggel egyszerűen beállított az irodámba. Egy félkör alakú, régi angol asztal az íróasztalom, előtte van egy sárga bevonatú szófa, azon ült. Beszélt, én meg néztem az asztal karéjából, és pár perc után azt gondoltam, hogy ő kell nekem. Az kell, hogy a feleségem legyen. Akkor már pár éve elváltán éltem.

Akkor azt mondhatjuk, hogy maga választ…?
Én inkább úgy mondom, hogy én választom ki a nőket, akik aztán engem választanak.

Amikor megjött, azonnal feltűnt, hogy szinte megtévesztésig hasonlít valakire a beszéde. Aztán rájöttem. Mintha Illyés Gyulát hallanám.
Dunántúli ő is. Nagyon jó barátom volt. Sokat jártunk a balatoni „birtokukon”. Itt, a Lendvay utcai lakásomban van róla egy képem. S a vidéki házunkban, a dolgozószobámban őrzök egy faragott széket, amelyet tőle kaptam. Tóth Imre, Amerigo Tot volt még jó barátom. Az emlékekről beszélve… Biztosan maga is ismeri azt az érzést, amikor szinte már nem tud mozdulni a lakásban, annyi minden gyűlik össze. Annyi tárgy… Volt olyan, amelyet nem tudtam kidobni. Halász Zoltán író barátomnak hoztam egy képeslapot, Füst Milán írta nekem valamikor. Élelmiszert küldtem neki az ötvenes években. Szegények, mindig éhesek voltak. S van egy dedikált fénykép Molnár Ferenctől, azt is a barátomnak adom. Hadd legyenek itthon…

Nagyon sok emberhez kötődhetett.
Ez nálam érdekes dolog. Nagyon vigyázva, különbséget teszek barátok és ismerősök között. Olyan igazi barát, aki nem testvér, de talán még annál is több – olyan nincs sok. Négy. Talán öt. A legközelebbi – hatvan éve ismerjük egymást -, az a Stalker János nevű úriember, aki véletlenül a világ legjobb csellistája. Ha valaki ezt mondaná neki, otthagyná, szóba se állna vele. Minden évben találkozunk néhány napra. Főleg azért, hogy vitatkozzunk. Legtöbbször arról, ami bánt bennünket, vagy olyasmin, amit nem tudunk megmagyarázni magunknak, vagy éppen akkor kezdünk gondolkodni, hogy mit, hogyan… Ezek a találkozások szenzációs kombinációi élvezetnek és öntisztogatásnak…

Ígéretes hegedűsnek tartották. Játszott, tanult, s egyszerre lerakta a hegedűt.
Nem volt egyszerű dolog. Négyéves korom óta azt gondoltam magamban, hogy egyszer nagy művész leszek. Szerencsém volt. Nagyon jó tanárokra akadtam. Már a Dallas Szimfonikusoknál játszottam, meg a Toscanini vezényelte MBC Szimfonikus Zenekarban. Rangos olaszországi ösztöndíjat kaptam. Aztán egyszer meghallottam egy koncerten Jasha Heifetzet. Ráadásul az én Mendelssohn-darabomat játszotta. Az első tétel, a nagy kádencia után fölálltam, és szédelegve hazasétáltam. És másnap elmentem állást keresni. Szerencsétlenségemre egy vendéglőben kaptam állást…

Azt mondta, van egy öröme.
Kettő. Az egyik a Gundel-díj, amely sajnos nem az én ötletem, hanem Pálmai Tamás és Budai Gábor uraké. Az a gyönyörű benne, hogy tiszta marad, és nem silányul el. Tizenegy művészeti kategória legjobbjait választja ki a széles körű zsűri. Idén május 27-én volt az eredményhirdetés, nagyszerű díjazottakkal. A másik a családomhoz kötődik. Tudja, hogy ha én itt vagyok, akkor minden éjjel, tizenegy harminckor hívom őket telefonon. Aztán lefekszem, még olvasok egy órát, aztán próbálok elaludni, majd reggel hétkor kelek. Amikor eljöttem, a feleségem épp síelni indult a gyerekekkel. Szeretnek síelni, Simon egyenesen imádja a lesiklást. Ötórás autóút állt előttük. A fiamtól külön elköszöntem, és mondtam neki: „Látod, édesanyád mennyi mindent megcsinál neked! ígérd meg, hogy rendesen beszélsz és viselkedsz a húgoddal! Különben megmérgezed ezt a szép kirándulást.” „Jó, dad, megígérem” – mondta. Tegnap, amikor hívtam őket, mondta a feleségem, hogy meghatódott, annyira figyelmes volt Simon Cigivel. Ez olyan jólesett nekem, hogy a kisfiam megfogadta, és betartotta azt, amit kértem.

Látja, milyen az ember, én egész másféle örömre gondoltam…
Ezek az örömök kicsiségükben nagyok. Elégedettnek kell lennem. Ha végigtekintem, tűrhetően jó életem volt. És van. Még azt is mondhatom, hogy minden évben van öt perc, amikor örülni is tudok. Mégis, az Isten büntet valamiért. Nem tudom, miért. Szegény Andrea lányom, aki szép volt és tehetséges, meghalt egy erdőtűznél. Borzalmas szerencsétlenség. De ajándékot is adott nekem az ég. A családomat. A barátaimat. Egy teljes életet. Mondja, mit akarhat még az ember…