Emlékeznek talán: néhány hete, január közepén egy szolnoki iskola tanítói és tanárai petíciót nyújtot­tak be, miszerint nem hajlandók tanítani a rossz magaviseletű, gyerek­városi (állami gondozott) gyerekeket. Magam is felkaptam a fejem. Ho­gyan?

Emlékeznek talán: néhány hete, január közepén egy szolnoki iskola tanítói és tanárai petíciót nyújtot­tak be, miszerint nem hajlandók tanítani a rossz magaviseletű, gyerek­városi (állami gondozott) gyerekeket. Magam is felkaptam a fejem. Ho­gyan? Van orvos, aki válogat a be­tegek között, és csak a jószagúakat gyógyítja? Pap, aki csak a bűnteleneket engedi a templomba, és taní­tó, aki kizárólag jó gyerekeket akar okítani…? 
Akkor, frissiben Szolnokon töltöt­tem egy napot. Sok mindenkivel találkoztam: tiltakozó tanárral, „ki­tiltott” gyerekkel, panaszkodó intézetvezetővel, beadványt író szülővel, s első megérzésem beigazolódni lát­szott. Kórtünet volt a tanári tilta­kozás. Ügyetlen és antihumánus, rossz szájízt keltő felirat, amit nor­mális körülmények között nem le­hetett volna megírni. De normális körülmények között nem is kellene felhívást fogalmazni azért, hogy tör­ténjék, mozduljon már valami a gye­rekek körül.

Schäffer Erzsébet: Rossz gyerekek?, Nők Lapja, 1990/7.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!