Az idősek gondozása, elhelyezése a Kádár-korszak végén is sok dilemmát és kérdést felvetett. A Nők Lapja újságírója alapos riportjának első részében idősekkel, családtaggal és intézményvezetőkkel beszélgetett arról, mi lenne az ideális helyzet és mi a valóság.

Otthon a családdal vagy szociális otthonban? Hol lesz nagyobb biztonságban az idős rokon, szülő – és hol veszi körbe több törődés vagy szükséges szakmai ápolás? Biztos, hogy minden esetre igazak a sztereotípiák, hogy a család csak szerető gondoskodó lehet, az idősek otthonába „dugott” élet pedig csak szenvedés? Megannyi dilemma, ami folyamatos feladatok és kérdések elé állítja az embereket. Az állam és a családok egymásra mutogatnak. A kormány azt mondja, az idős családtagokról gondoskodni erkölcsi kötelessége a családnak és ezt az Alaptörvénybe is rögzítették. A családok az államtól várják a segítséget, hiszen igazi 22-es csapdája, amiben élnek. Minél többet kell egy idős családtagról gondoskodni, az annál több fizikai, szellemi, lelki megterhelést is jelent, ami egyre kevésbé összeegyeztethető a munkával. Ha egy családtag (leggyakrabban a nők) feladja ezért az állását, szegényedik az egész család – ha nem, egy szakápoló felfogadása évekre a legtöbb magyar család számára megfizethetetlen.
És mi volt a helyzet a Kádár-korszak végén, 1988-ban? A dilemmák azonosak, Mónus Miklós, a Nők Lapja újságírója viszont mintha inkább a családi keretek mellett tenné le a voksát. A cikkből kiderült, miért.

Mónus Miklós: Pótolni az otthon melegét I. rész – Ahova visszahúzódhatsz, Nők Lapja, 1988/38. 

Különböző korok és népek mindig másféleként gondoskodtak öregjeikről. Volt idő és térség, ahol nem törődtek velük, magukra hagyták őket; ám lelkiismeretük megnyugtatására vallásos külsősé­gek közepette cselekedtek így. De akadtak törzsek, törzsszövetségek, sőt birodalmak is, amelyeket a Vének Tanácsa irányított. A magyar paraszti múltban első helyet és szerepet a család legöre­gebbje, a családfő kapott. Az ő kezében összpon­tosult a vagyon, s még a nagyapa korú gyerek is kezet csókolt neki. De hol van ez már?
Tóth Pista barátom úgy mondja:
— Öttagú a család. Van a két gyerek, az asszony, meg én, és az apám.
Tóth Pista nem önző ember; ismeri az udva­riasság szabályát; magadat utolsónak. Az apját mégis a háta mögé teszi a felsorolásban. Pedig tudja, sokat köszönhet neki. Vagy 15 éve ő fizet
te ki annak az 56 négyzetméteres, másfél szoba­ hallos öröklakásnak a beugróját, amelyben — mint mondja: — „Úgy szorongunk, mint a hering a konzervdobozban.”
Freud nélkül is megmagyarázható: Pista bará­tom a tényleges rangsort ábrázolja ily módon, nem előre megfontoltan, az íratlan szabálynak engedelmeskedve, hanem éppen annak ellenére. Előbb a gyerekek, a jövő, aztán a középkorúak, a dolgozók, végül az öreg, akivel ma már felte­hetőleg gond és bosszúság van.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Hogyan lettek a Szegényházakból Szociális otthonok a háború után?
Milyen volt egy kiemelkedő állapotú idősek otthona a rendszerváltás előtt?
Mitől lesz egy otthonból „otthon”?
Próbáld ki most kedvezményesen!