A több ezer éves taoista mozgással karbantarthatjuk testünket, kitornázhatjuk magunkból a feszültséget, de megolajozhatjuk a memóriánkat, és új szárnyakra kelhet a kreativitásunk is.

56 tajcsi

Mindig is megmosolyogtam az ázsiai parkokban reggelente lassított hókuszpókusz mozdulatokban elmélyülő kínaiakat, pláne, ha még rikító, színes selyempizsamát is húztak magukra. A több ezer éves taoista mozgásformába és azt azt övező meseszerű világba az egyik legjobb hazai tajcsioktató, Juhász Imre (43) vezetett be, aki túl azon, hogy tanítványokat fogad és rendszeresen Kínában versenyez, sinológusként, vagyis Kína-kutatóként a modern és ősi vallási szövegeket is eredeti nyelvükön tanulmányozza. Általa lett a tajcsi lelkesedésem és rajongásom tárgya.

Jin és jang játéka

Imrétől tudtam meg azt is, hogy a tajcsi egy elvont, kínai filozófiai kifejezés, melynek jelentése „nagy legvégső ököl” vagy „utolsó csapás” – valami, ami az ember fizikai és tudati határain túlmutat. A tajcsi több mint két és fél ezer évre visszanyúló, a mesterek és tanítványaik között szájhagyomány útján terjedt tanítás, amelyet csak az 1600-as években jegyeztek le. Lényege a test és a szellem, vagyis a jin és jang (negatív és pozitív, víz és tűz, férfi és nő stb.) folytonos váltakozása. Vagyis a két ősi princípium csodálatos, állandóan egymásba fonódó játéka a gyors és lassú légzések, illetve a lágy és kemény mozdulatok által.

Több irányzata létezik, Imre a tajcsi csuan, a kínai harcművészet ún. belső iskolájának híve, ami a belső erő fejlesztésére helyezi a hangsúlyt a külső iskolákkal szemben, utóbbiak az izom erejére, főként a harci, önvédelmi elemekre összpontosítanak. A tajcsiban 108 egymásba fűződő, úgynevezett teljes lépést lehet elsajátítani, de a tanítványok a 24 alapgyakorlattal kezdik, ahogyan én is. Az edzés helyszíne pedig önmagában is lenyűgöző, Budapest egyik parkjában, egy rózsaszín virágot bontó japán cseresznyefa alatt kezdjük a bemelegítést: átmozgatjuk az ízületeinket, majd nyújtani kezdjük azokat az izomcsoportokat, amelyeket később használni fogunk. Erő nélkül, de folyamatosan, fájdalomhatárig húzom a hátam izmait, a combhajlító és combfeszítő izmokat, a vádlimat. A valódi selyemből készült, bő ruhában szabadon mozgok, testemet pedig friss tavaszi szellő simogatja.

Az ezt követő 12 légzőgyakorlat arra szolgál, hogy elmozdítsunk minden akadályt testünk fő meridiánpályáiról, és szabad utat engedjünk a csi, vagyis az életenergia áramlásának. Minden egyes mély levegővétellel, majd préselő kilégzéssel megnyugszom egy kicsit. Már nem figyelek a zakatoló gondolataimra, a sok nyomasztó feladatra, ami előttem tornyosul. Végre megérkeztem.

A cikk folytatásáért lapozzátok fel a Nők Lapja Psziché 2016/4. számának 56. oldalát.

Szöveg: Kiss Henrietta

Fotó: Járdány Bence

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!