A kétéves gyerek szintjén mozgunk, ha folyton dacolunk a kötelezővel

Teljesen természetes emberi reakció, hogy ha valami kötelező, az azonnal ellenállást vált ki belőlünk. Szakértőt kérdeztünk arról, hogy mi ennek az ellenállásnak a pszichés oka, meddig egészséges, és mikor jelent problémát. Az nem titok, hogy az egésznek az érettségünkhöz is köze van, amit elég jól tesztel az, ahogyan most a járványhelyzetben viselkedünk.

Van egy törvényszerűség, amit valószínűleg valamennyien megtapasztalhattunk már az életünk során: ami kötelező, azt azonnal utáljuk. Vagy ha nem is utáljuk, több-kevesebb ingerültséget kivált belőlünk. Ez megnyilvánulhat csendesebb ellenállás, dac, halogatás, vagy hangosabb harag, tiltakozás formájában. És ami érdekes, hogy még akkor is így történik, ha olyan dologról van szó, amit egyébként szeretünk.
Ha már szeptember, itt van mindjárt a kötelező olvasmányok kérdése. Hogy mi kerüljön arra a bizonyos listára, az a szakmai viták visszatérő témája. Az viszont már az iskolás tapasztalat része, hogy van valami kellemetlen mellékíze a „kötelező” jellegnek. Akkor is, ha kezdettől fogva szerettünk olvasni, és akkor is, ha amúgy még tetszik is az adott könyv. Mert sokkal jobb érzés magunktól „rátalálni” egy regényre és magunktól elolvasni … vagy alkotni, vagy megtenni bármit, a főzéstől a kerti munkán át a sportig.
Sokan a kötelező dolgokkal szembeni minimális ellenállást is a káros individualizmus jelének tekintik, vagy ellenkezőleg, a szabadságuk gyakorlására használják büszkén, ám érdekes módon ezek valójában nem is csupán emberi jellemzők. A kutatókat régóta rettenetesen érdekli, hogy miért teszünk meg valamit önként vagy miért hagyjuk abba, és így a motiváció kutatásának egyik emblematikus kísérlete az lett, mikor 1950-ben két rézuszmajom csoportnak ördöglakatokat adtak, hogy elbíbelődjenek velük. Azt gondolnánk, hogy az a csoport játszott velük tovább, amelyikben a majmokat a sikeres megoldásért cserébe étellel jutalmazták. Csakhogy ezeket a majmokat, amikor megkapták a külső jutalmat, többet nem érdekelte a játék. Azt a csoportot viszont szignifikánsan tovább lekötötte az ördöglakat, amelyik nem kapott érte ételjutalmat, hanem csak azért játszott a lakatokkal, mert úgy akarta, ehhez volt kedve.
Ezt a jelenséget az a nyilvánvaló tény teszi még érdekesebbé, hogy közben az élet nem a kedvünkhöz vagy az akaratunkhoz igazítva működik. Rengeteg olyan helyzet van, ami nemcsak megkívánja, de meg is követeli, hogy a saját érdekeinket háttérbe szorítsuk és alkalmazkodjunk. Hogy betartsunk bizonyos szabályokat, az állam és a társadalmi együttélés törvényeit. Azaz, hogy akkor is megtegyük, amit kell, ami kötelező, ha nem fűlik a fogunk hozzá. Döntéshozói oldalon pedig, bár a motivációkutatások szerint egy vezető nem is tehet rosszabbat annál, mint hogy kényszerít, vannak olyan helyzetek, amikor a prioritások, a kockázati tényezők, a vészhelyzet felülír mindent, és nincs mese, a közösség összbiztonsága érdekében kötelezővé kell tenni valamit. Például a maszkot.

Tart-e még a dackorszak?

A maszk viselésének megtagadása főleg az Egyesült Államokban vált a személyes függetlenség szimbólumává. Mindezt úgy, hogy az USA átfertőzöttsége és koronavírusos halálozási rátája világszinten a legmagasabbak között van. A hírhedt amerikai szabadságkultusz viszont csak egy magyarázat erre az ellentmondásra – van sokkal univerzálisabban emberi is. Igaz, egyik a másikból következik.
„Az autonómia a személyes szabadságunkkal függ össze: utáljuk, ha irányítanak minket. Azaz alapvető emberi szükségletünk, hogy azt akarjuk érezni, hogy mi kormányozzuk az életünket, és fontos, hogy azt érezzük, hogy ebben hatékonyak vagyunk” – magyarázza Frankó Betta tanácsadó szakpszichológus azzal kapcsolatban, miért reagál az ember olyan rosszul arra, ha kötelezővé tesznek valamit. A kötelezővé tétel korlátozást jelent, és amikor azt érezzük, hogy korlátoznak a szabadságunkban, akkor szerinte pont úgy reagálunk, mint a dackorszakba érő gyerek. „Kétéves korunk körül fejlődik ki az autonómiánk, az akaratunk. Ha az önállóságra való törekvéseinket letörik, az elülteti bennünk a szégyen érzetét, illetve elkezdünk kételkedni magunkban, elveszítjük az önbizalmunkat. A gyereknél ezért a dac megjelenése bármennyire kellemetlen is a szülőnek, jó jel, mert az az egészséges reakció, hogy ha valaki minket irányítani vagy manipulálni akar, akkor felébred az autonómiaérzetünk. És ahogy egy kétéves is tud dührohamot kapni, mi is frusztrálttá válunk, ingerültek leszünk – viszont ezeket minden életkorban meg kell tanulnunk kezelni.”
Ahogy a kompromisszumra is képesnek kell lennünk, elfogadni, hogy vannak helyzetek, amikor önként át kell adnunk az irányítást másnak. Ennek felismeréséhez a szakember szerint kell egy bizonyos fokú érzelmi érettség és belátás, hogy tudomásul vesszük a helyzetet és nem hergeljük magunkat tovább.

Amikor valaki képtelen értelmezni a szituációt, azaz súlyozni az egyéni és a közösségi szempontokat, és esetleg még büszke is arra, hogy ő mindig ellenáll, az maga az elemi dac, ami a szakember szerint a kétéves szintje.

„Ez a csak azért se viselkedés arról szól, hogy ő a saját akaratát mindenféleképpen érvényesíteni akarja, ami lehet az önbizalomhiány jele és egyfajta kompenzáció is.”
A járványhelyzetben viszont következményei vannak, ha nem engedünk. „A belátásnak nemcsak érzelmi szinten kell megtörténnie, hiszen itt nemcsak rólunk van szó, hanem egymásról. Minél kollektívabb következményei vannak egy kérdésnek, annál fontosabb lenne, hogy feladjuk az egyéni, individualista vágyainkat” – mondja Frankó Betta.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Mit jelez, ha valaki másokat veszélyeztetve dacol a kötelezővel?
Minek van a legnagyobb ereje a világon?
És mi lóg ki az alsógatyából?
Próbáld ki most kedvezményesen!