Kollektív gyászban: éppen elég, ha egy krízist átvészelünk, és tudunk újra élni

Gyásztanácsadóval beszélgettünk a kollektív gyászról, és hogy hogyan éljük túl a koronavírus okozta lelki krízist.

A koronavírus járvány jött és elsöpörte a terveinket, a munkánkat, a viszonylagos biztonságérzetünket. Sokan már most azt keresik, mit tanulhatunk a krízisből, pedig előbb meg kell engednünk magunknak, hogy elgyászoljuk a veszteségeinket.
Akkortájt történt, amikor a járvány begyűrűzött Magyarországra is, mi pedig a férjemmel home office-ba vonultunk, hogy úgy kezdtem érezni magam, mint anyám halála után. Hogy megváltozott a jövő. Addig volt egy körülbelüli elképzelésem a saját jövőmről meg a világ folyásáról, ami minden bizonytalanságával és változó faktorával együtt haladt egy irányba – ahogy 2016 előtt anyuval is sokáig terveztem még a jövőképemben. Aztán anyu meghalt, és nemcsak őt, hanem a vele közös jövőt is el kellett engedni, például hogy ha gyerekem születik, anyu ölbe veszi és dajkálja. És most valami hasonló van: nem tudom, mi lesz az új világrend, az új jövő. Mennyit tartalmaz majd a régiből (feltehetően sokat) és mennyi új eleme lesz (feltehetően sok). Csak azt tudom, hogy ez is egy extra mentális-pszichés teher ebben a mostani helyzetben, az átállás, az elengedés, a sok bizonytalanság mellett.

Mit és hogyan gyászolunk mi?

„››Kit mire tanított az új karanténos élethelyzet?‹‹ – írta ki egy ismerősöm úgy egy hónappal ezelőtt a Facebookra. Néztem a képernyőt, és a munka nélkül maradt barátaimra, a dugába dőlt terveimre gondoltam, majd egy nevető emojival kommentáltam a kérdését. Gyerekes, ám releváns reakció volt tőlem: hiszen a tagadás, a helyzet el nem fogadása a gyászfolyamat első lépése. Időnek kellett eltelnie, mire lenyugodtam, elfogadtam, hogy hiába küzdök, nincs behatásom a jelenlegi történésekre. Viszonylag gyorsan felismertem, hogy egyetlen dologgal tudok segíteni magamon, ha kapálózás nélkül idomulok az új életemhez, ha meggyászolom, amit a karantén, pontosabban a koronavírus elvett tőlünk, és megpróbálok kompenzálni. Utóbbi sok esetben nem könnyű, vagy egész egyszerűen lehetetlen, hiszen az általános, globális bizonytalanságot nehéz orvosolni, ahogy az ölelést sem tudja egy Skype-beszélgetés helyettesíteni.” (Farkas E. Lina)

És nem vagyok egyedül. Emberek tömegei veszítik el egyik napról a másikra a munkájukat és a mindennapok tartást is adó ritmusát. Az emberiség történetében talán soha korábban nem látott módon életkortól, nemtől, gazdasági helyzettől és hatalmi befolyástól függetlenül a bolygó egészén ugyanazt éljük át egyszerre. Hogy a világ (és az életünk) kifordult a négy sarkából, és megingott a viszonylagos biztonságba vetett hitünk. Konkrét veszteségek értek mindenkit már most, és borítékolható, hogy még fognak is, de nem tudjuk, hogy pontosan mik lesznek ezek, ezért felkészülni sem tudunk rájuk. Csak érezzük, hogy közelednek, mint valami rettenetes, mitikus fenevad.
„Az a nyugtalan szorongás, amit érzel, a gyász” – ezzel a címmel futott be nagy karriert a közösségi médiában márciusban a Harvard Business Review interjúja David Kessler gyászszakértővel. A folyamatos bizonytalanság és a lappangó vagy nagyon is kimondott félelem mellett ugyanis erőteljesen meghatározza most a napjainkat a gyász is. Egyénként és kollektíven az egész emberiséget is.

Hiszen mi is a gyász? Az a sok lépcsős lelki folyamat, amelyben a veszteség sokkjától eljutunk addig, hogy fokozatosan alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez. Azaz újrarendeződünk a veszteség fájdalmas kríziséből.

És krízis van, nem is kicsi. A válaszaink pedig vegyesek: a düh, a tagadás, a bagatellizálás éppen úgy tapasztalható, mint a szomorúság, a hullámzó kedélyállapot, az ingerültség vagy a koncentrációs nehézségek. A gyász pedig nemcsak egy számunkra fontos személy halálával léphet be az életünkbe, hanem gyakorlatilag bármilyen mély veszteségünk nyomán átélhetjük. Ráadásul van olyan formája is, ami a veszteséget megelőzően jelentkezik: akkor, amikor tudjuk, hogy ez az esemény elkerülhetetlen. Ezt hívják anticipációs gyásznak.
A mentális, lelki és általuk közvetve a fizikai egészségünk megőrzése érdekében rövid és hosszú távon sem mindegy, hogy képesek vagyunk-e tudatosítani, hogy éppen gyászoljuk a veszteségeinket.
„Mint minden nagy stresszel járó helyzetnél, a gyásznál is fontos, hogy megengedjük magunknak, hogy most nem tökéletes a működésünk. Hogy az érzéseink és a gondolataink teljesen helyénvalóak most, hiszen a gyász ezekkel jár” – mondja Révész Renáta Liliána gyásztanácsadó terapeuta a nőklapja.hu-nak.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Miért nem lehet kispórolni a gyászmunkát?
Hogyan jelentkezett a kollektív gyász Magyarországon?
Miért korai még a tanulságokra koncentrálni?
Próbáld ki most kedvezményesen!