Zsófival egy pesti kávézóban találkoztunk, ahol meglepetésünkre, a könyvespolcokon éppen az ő könyve sorakozott, vagyis az, ami a találkozásunk apropóját is adta. A történet három nőről szól, akik a maguk módján küzdenek a hétköznapokban – nem mondanám könnyed olvasmánynak, de mindenképp felemelő, hiszen több, fontos és aktuális generációs problémát is feldolgoz.

A könyv felénél elgondolkodtam, hogy tartok egy nap szünetet, hagyom ülepedni Margit, Janka és Zsuzsi történetét, de végül nem tudtam letenni. Kíváncsi voltam, a demens nagymama, Margit mit hordoz magában gyerekkorától, és hogyan romlott el minden.

Tönn korábbi interjúban elárultad, személyes élmények miatt kezdett érdekelni az Alzheimer-kór. Még kamasz voltál, amikor a nagymamádat ezzel a betegséggel diagnosztizálták, most mégis nagyon közelről élhetjük át, milyen egy demens családtagról gondoskodni.

A saját élményeimből is vittem a történetbe, de voltak későbbi tapsztalatok is. Elkezdett komolyan érdekelni a téma, olvastam róla, dokumentumfilmeket néztem, és felbosszantott, hogy az Alzheimeres betegeket általában idealiztáltan ábrázolják, szépen felöltözve, jó kedélyűen, amikor a valóság cseppet sem ilyen. Ezek a betegek ugyanis gyakran agresszívvá válnak, nehéz velük, egész embert igényel a gondozásuk, és az ápoló sokszor családtag, nem profi szakember.

Családok mehetnek tönkre, ha egy tartós beteget kell ápolni. A transzgenerációs traumák mellett az is fontos mondanivalója a könyvnek, hogy a szendvicsgenerációnak milyen nehéz a sorsa. Teljesen letaglózott, ahogy megírtad, mi zajlik egy demens beteg fejében, és hogyan kell(ene) ezeket a zavaros gondolatokat lekövetnie a rokonoknak. 

Bennem az a kép maradt meg, hogy milyen kreatív mesélő volt a mamám, és tényleg az is volt, de ma már tudjuk, hogy az Alzheimernek már nagyon korán lehetnek tünetei, és még örökletes is a hajlam. Amikor a családban valaki nem találja a kulcsát, rögtön gyanakszunk, hogy ez vajon már egy tünet-e.

De visszatérve a betegek ápolására, azt látom a környezetemben, nagyon nehéz a családoknak meghozni a döntést, mit csináljanak a beteg családtaggal, magukhoz vegyék, és akkor a következő húsz évre erről fog szólni az életük, vagy beadják egy intézménybe, ahol biztonságban, szakértő kezek közt van. 

Ez is érdekelhet: Önfeláldozásból jeles, avagy mennyit bír még a szendvicsgeneráció?

Czakó Zsófia eddig megjelent, felnőtteknek szóló kötetei, emellett mesekönyveket is ír (Scolar)

Mindkettő hatalmas anyagi áldozat, és itthon nem jellemző, hogy a felnőttek gondoskodnak a jövőjükről, esetleg időben végiggondolják, idősen hogyan szeretnének élni.

Igen, Tardon is volt ezzel kapcsolatban meghatározó élményem. (Zsófi néhány évig a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Tardon élt a családjával – a szerk.) Az első könyvemben, a Nagypénetek nem illik kertészkedni című kötetben is előkerül ez a téma. 

Tardon nagyon szerettem, hogy sok nénihez átmehettem beszélgetni.

Az egyik szomszédhoz már egy-két éve jártam, néha megittam vele egy kávét, és egyszer csak kiderült, hogy a 90 éves anyósa hátul lakik, akinek ő minden nap visz ennivalót, innivalót és ápolja, és én sosem láttam. Az olaszországi időszakról szóló kötetben pedig arról írtam, hogy az dél-olaszoknál az a természetes, hogy az idős, beteg családtagot magukhoz veszik. Náluk a mai napig az a természetes, hogy együtt él több generáció.

Többnyire a nőkre hárul a család összetartása, a háztartás vezetése és persze az idősek ápolása is. A Távoli rokonokban Margitnak van is erről egy fontos gondolata: ő örökre szép ruhába bújtatott cseléd marad. Hiába talpraesett nő, háta mögött sikeres vállalkozással, sosem érzi, hogy értékelnék őt a szerettei.

Valójában Margit sosem volt boldog. Érdekes egyébként, hogy minden olvasó másképp értelmezi a könyv végét, de megtanultam már, hogy minden könyvnek saját élete van, és ez nem baj. Az egyik könyvkritika szerint pozitív a történet vége, mivel Zsuzsi a határhúzás hatására felszabadulttá válik, és általa felsejlik a remény, hogy ennek a generációnak más lesz a jövője.

Ez azért érdekes, mert a túlevéses, hányós jelenetet éppen azért tettem bele, hogy éreztessem, neki aztán nem jó, hiszen egyik szélsőségből a másikba esik, nagyon fullasztó közegben van, nincs egy felszabadult pillanata sem szegénynek. Nekem erről nem az jut eszembe, hogy könnyű. Amikor a Zsuzsika karakterét írtam, direkt karikíroztam ki ennyire.

És az is benne van a Távoli rokonokban, hogy minden anya azt akarja, hogy az ő gyerekének jobb legyen, mint neki volt.

Tulajdonképpen ezzel nyomják a sáros földbe a gyereküket. Azt hiszem, a mi generációnkban van egyfajta apátlanság, vagyis ott van az apa fizikai valójában, de lelkileg nem. Nagy kérdés számomra, hogy a következő generációnak már más lesz-e, illetve az, hogy mi lesz a következő nemzedék tünete. Mi a férjemmel (Gerlóczy Márton író – a szerk.) megosztjuk a feladatokat, cserébe viszont többet dolgozom, nekem is feladatom az anyagi biztonság megteremtése, a családfenntartó szerep közös.

Három női generáció, három megküzdési mód, Margit megszállottan takarít, Janka ész nélkül vásárolgat, Zsuzsinak evészavara van – számomra ez azt is jelenti, hogy menekülnek valamibe. Mi volt a legfontosabb a karakterek megformálásban?

Margit volt középpontban, nagyon élveztem azt a munkafolyamatot, ahogy visszamentem a múltba Margit gyerekkoráig, és felépítettem őt, majd köré a többi karaktert is. Margit minden sérelme, komplexusa a gyerekkoráig vezethető vissza, plusz Janka és Zsuzsi végig megtámogatja a nagymama karakterét, és biztosan az is benne van ezekben az ábrázolásokban, hogy nekem is lett gyerekem.

Ma divatos mindent a transzgenerációs traumákra fogni. Ebben keressük a magyarázatot, miközben szülőként rettegünk attól, hogy bármi negatívat továbbadunk a gyerekünknek. Most ovis a kisfiad, mikor szembesültél azzal, hogy az anyai szerepednek is vannak korlátai?

Czakó Zsófia (Fotó: Kállai Márta)

Anyaként az első törést az okozta, hogy elvittem Mirkót egy komolyzenei koncertre, amit 0-99 korosztálynak hirdettek meg. A kisfiam már sok gyerekkoncertet végighallgatott, de ezúttal nem kötötte le a műsor, az előttünk ülő idősnő fülbevalója sokkal jobban érdekelte. A goromba hölgyet érthető módon zavartuk, kénytelen voltam többször is leállítani Mirkót, és láttam a tekintetében, hogy ráébred, az anyám nem nagyhatalmú, nem mindenható.
Nem fog engem mindig megvédeni, vagy kitaposni nekem az utat. Annyi mindent beleképzeltem abba a helyzetbe. Volt egy olyan pont, amikor az ölemben ült, a szemembe nézett, megpaskolta a hátamat, mintha ez volt abban a paskolásban, hogy semmi baj, anya! Tíz perc múlva kimentünk a teremből, de ez az élmény ráébresztett arra is, milyen jó, hogy mást kap a férjemtől, meg mennyire mást tőlem. Én belesimulok a sorba, csapatjátékos vagyok, rögtön meg akartam felelni a nő elvárásainak, a férjem mindig más utat jár, másképp kezelte volna a helyzetet. A színházban a fiam meglátta az igazi énemet.

És ez baj? Úgy értem, igyekszünk jó példát mutatni, de fontos az is, hogy a gyerekeink lássák az esendőségünket. Ahogy az is fontos, hogy a betegségekre, az elmúlásra is az élet részeként tekintsünk.

A könyvben Janka karakterében fontos például, a tökéletességre törekvés, ő lenne az az anyuka, aki minden ovis, sulis alkalomra süti a süteményeket, mindig jelen van a gyereke körül, hogy jó benyomást keltsen. Visszatérve a nagymamám esetére, most még az is eszembe jutott, hogy 10-12 éves voltam, amikor a nagymamámnál megjelentek a betegség első jelei, és 14-15 koromban súlyosbodott nála az Alzheimer.

Az anyukám egyedül vitte a hátán az egészet.

Lelkifurdalásom volt, hogy nem látogatom, de hát azt mondták, ne menjünk hozzá, ha nincs jól, ne lássuk őt így, ne ez legyen az emlékünk róla, inkább az, hogy milyen jókat főzött. Ami valahol érthető, de nem biztos, hogy ez volt az ideális mindenkinek.

A könyv végén van egy kis feloldás: Janka rájön, nem lehet megmenteni minden szerettét, sem a beteg anyját, sem az eltávolodott lányát, csak menni kell előre. Ez nagyon fontos üzenet a szendvicsgeneráció tagjainak.

Ő már egy olyan szorult helyzetben van a végén, amiből egyszerűen nincs kiút, minthogy elfogadja, különben beleőrül. Szörnyű helyzet. A korosztályomban egyre többen vannak ebben az élethelyzetben. Tíz éve a generációmból mindenki esküvőkre járt, öt éve kezdődött el a gyerekvállalás, és most jött el a szülőkről való gondoskodás. Nem mindenki akarja feláldozni az életét, ez mindenkinek a saját döntése.

Szeretnél egy közösséghez tartozni, ahol együtt olvashatjuk a legfrissebb kortárs irodalmat? Tarts velünk idén is Kortárs könyvklubunkban, és merülj el a könyvek világában!

Kiemelt kép Czakó Zsófiáról: Kállai Márta