• A modern vígjátékokat sok kritika éri a középszerűségük miatt.
• A vígjátékfilmek fejlődése több mint száz évet ölel fel, és a mai trendekben a gyors poénok, a mémkultúra és a streamingplatformok nyomása formálják a műfajt.
• 4, még a cancel culture előtt született, klasszikus vígjátékot ajánlunk. 

A modern vígjátékok részemről egyre kevésbé vonzóak, időről időre mégis esélyt adok nekik, hátha ezúttal nem alszom el, nem kapcsolom ki, nem nézek hasznosabb tevékenység után, és maradok a helyemen, hogy átéljem a történetet. 

Bátor, határokat feszegető kivételek természetesen mindig akadnak, és több olyan mai alkotást is fel tudnék sorolni, amelyek – az egydimenziós karaktereken és testnedvekre támaszkodó, olcsó poénokon túllépve – sikerrel vegyítik a humort a valódi mondanivalóval és tartalommal. Mégis, ha a nagy egészet nézzük, az összkép sokak számára csalódást keltő lehet.

A modern vígjátékokat gyakran éri az a vád, hogy középszerűek, ami nem is csoda, hiszen a hollywoodi tömegfilmek sosem látott mennyiségben lepik el a tévéképernyőket. A bőség zavarában nehéz maradandót alkotni; a nagy költségvetések miatt kevesebb az újító, merész ötlet, miközben a streamingoldalak megjelenése is nyomást helyez a gyártókra – a mennyiség adott, a minőség már kevésbé.

Mit tartunk elfogadhatónak ma a humorban?

A vígjátékfilmek története több mint száz évet ölel fel – ez idő alatt számos átalakuláson ment keresztül a műfaj, amit részben a társadalmi változások, igények formáltak. A közönség ízlése ugyanis folyamatosan változik, elég csak a közösségi média és a mémkultúra erejére gondolni: a hosszú, történetbe ágyazott gegek háttérbe szorultak, és a rövid, gyors poénok kerültek előtérbe.

Nem beszélve a cancel culture jelenségéről, ami kezdetben a szexista és nőgyűlölő viccek visszaszorítását szorgalmazta, óvatosságra intve ezzel a szórakoztatóipart. A sokat vitatott téma mára viszont olyan kényes területté vált, ami gyakran ütköztet egymással két fontos értékrendet; a szólásszabadságot és a társadalmi felelősségvállalást.

„A humorban is elsőszámú szabály, hogy lefele nem ütünk, tehát testi fogyatékossággal, betegséggel nem viccelünk, de ez inkább jó ízlés kérdése, és nemcsak a humoristáknak szabály.

Ahogyan mindenki el tudja dönteni egy beszélgetésében, hogy mit enged meg magának, ez ugyanígy működik a színpadon is” – mondta korábbi interjúnkban Kiss Ádám humorista.

A komikusoknak – a régi korokkal ellentétben – manapság nagyon meg kell válogatniuk, hogy mivel viccelnek (illusztráció: Getty Images)

Rowan Atkinson a témában sarkosabb véleményt fogalmazott meg 2022-ben: „Szerintem az a komédia lényege, hogy megbotránkoztasson, és ez az a potenciál, amit nem lenne szabad elvenni a humorból. Bármiről is gyártasz poént, minden viccnek lesznek áldozatai, ezt egyszerűen nem lehet kikerülni.

És mi van akkor, ha valaki nem a parlamentet és a királyi családot, hanem történetesen a társadalom alsóbb rétegeit képviseli?

Attól még ő is lehet arrogáns, önelégült és agresszív, aki megérdemli, hogy a humor eszközével állítsanak elé görbe tükröt. Egy szabad társadalomban meg kellene engedni azt, hogy abszolút bármiből viccet csinálhassunk.”

Kapcsolódó: Hibáztál? Kész, véged van – A szociális megsemmisítés kultúrája

Nem mindig lehet tehát egyértelmű választ adni arra, mi az, ami valóban káros, és mi az, ami egyszerűen csak kellemetlen vagy provokatív. A cancel culture eredetileg jogos felháborodásból indult, és valóban hozzájárulhatott ahhoz, hogy bizonyos, korábban elnézett problémák és káros nézetek napvilágra kerüljenek. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy az eltörléskultúra gyakran végleges kirekesztéssel reagál, esélyt sem adva a bocsánatkérésre és a párbeszédre.

A vígjátékok esetében a kérdés pedig hatványozottan nehéz, hiszen a műfaj lényege éppen az, hogy tükröt tartson a társadalom elé. Ha ez valami miatt nem tud (vagy nem mer) megvalósulni, olyan biztonsági játék veheti kezdetét, ami lapos, szürke, felszínt kapargató alkotásokat eredményezhet.

4 régi klasszikus vígjáték, amit bármikor újranéznénk

A mai vígjátékfilmek pedig a nosztalgia miatt sincsenek könnyű helyzetben. Egy régi klasszikus értékén sokat dobhatnak a gyerekkori élmények – még akkor is, ha valami rosszul öregedett –, ezzel szemben a modern alkotások nem rendelkeznek generációkon átívelő érzelmi előnnyel.

Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy nemcsak a nosztalgia tehet szerethetővé egy régi filmet. Számos klasszikus olyan időtálló elemekkel dolgozik, amelyek évtizedek múltán is élvezhetővé teszik őket. A teljesség igénye nélkül most 4 olyan alkotást mutatunk, amelyek közül 3-at felnőtt fejjel láttam először – tehát esetükben nem volt hatással rám semmi, ami nosztalgikus lenne, így őszintén mondhatom: ezek a filmek igazi felüdülést jelentettek, és bármikor hajlandó vagyok újranézni őket. 

1. Mezítláb a parkban (1967)

A konzervatív és ambiciózus ügyvéd, Paul (Robert Redford 😢), és életvidám, szabadszellemű felesége, Corie (Jane Fonda) friss házasokként nem is lehetnének boldogabbak. Csakhogy szenvedélyes kapcsolatuk hamar viszályba fullad, miután kibérelik első közös lakásukat egy lepusztult New York-i ház legfelső emeletén – lift nincs, furcsa és különc szomszédokból viszont Dunát lehetne rekeszteni. 

A színdarabból lett film Jane Fonda és Robert Redford főszereplésével a maga idejében is nagy sikert aratott. Könnyed hangvétele, derűje, emberközelisége és egytől egyig szerethető karakterei miatt Neil Simon története napjainkban is a romantikus vígjátékok egyik legeredetibb klasszikusának számít.

2. Holdkórosok (1987)

A Holdkórosok egy bájos vígjáték Cher és Nicolas Cage főszereplésével – előbbi a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat is elnyerte az alakításért –, amely a ’80-as évek Brooklynjában játszódik. A történet középpontjában Loretta Castorini (Cher) áll, egy olasz-amerikai nő, aki vőlegényét szeretné kibékíteni annak öccsével, Ronnyval (Nicolas Cage). 

Csakhogy Loretta és Ronny között váratlan vonzalom tör felszínre, ami bonyodalmak és komikus helyzetek sorát hozza magával, bemutatva a családi kapcsolatok, a szerelem és az egyéni döntések bonyolultságát – mindezt nem kevés olaszos életérzéssel fűszerezve.

3. Hóbortos hétvége (1989)

Larry (Andrew McCarthy) és Richard (Jonathan Silverman) egy biztosítótársaság ambiciózus alkalmazottai. Egy számítógépes rendszer bevezetése közben kétmillió dolláros sikkasztásra bukkannak, amit azonnal jelentenek főnöküknek, a jómódú Bernie Lomaxnak (Terry Kiser) – hálából Bernie meghívja őket, hogy töltsék együtt a hétvégét tengerparti luxusvillájában.

Hamarosan azonban világossá válik, hogy a sikkasztásért valójában ő a felelős, ezért megkéri maffiózó társát, Vitót (Louis Giambalvo), hogy ölje meg Larryt és Richardot, mielőtt kiderül számukra a turpisság. Csakhogy a maffia szemét Bernie kapzsisága jobban szúrja, így mire a két jómadár a nyaralóba ér, főnökük már nem él.

Mit tesz ezután Larry és Richie? Megpróbálják elhitetni a villába érkező vendégekkel, hogy Bernie él. A történet abszolút képtelen, ám ha nyitottak vagyunk a fekete komédiára, kétségkívül szórakoztató élményben lehet részünk.

4. Airplane! (1980)

A film sikerét nem kell túlmagyarázni: egyrészt adott egy szerepét véresen komolyan vevő Leslie Nielsen, másrészt sorban kelnek életre előttünk a katasztrófafilmek kliséi, amelyek rendkívül dinamikus, komikus helyzetek köntösébe bújtatva köszönnek vissza a képernyőről. 

Az abszurd humor, a közhelyes poénok és a szóviccek nem korhoz kötöttek, amire tökéletes példa a katasztrófafilmek paródiájaként nagyot robbanó (haha) Airplane! is – amiből tuti, hogy mindenki tudna idézni néhány elhíresült aranyköpést. 

Kapcsolódó: Jól ismered az ikonikus magyar vígjátékokat? Töltsd ki kvízünket a témában!

Kiemelt kép: Getty Images