Harcsa Veronika: „A várandósság a művészi énemnek is áldásos állapot”

Már megszokhattuk, hogy az énekesnő mindig valami izgalmas újdonsággal lepi meg közönségét. Legfrissebb projektjét, a zeneterápiás tanulmányai által inspirált InterAction című interaktív koncertet március 20-án fogja bemutatni a Zeneakadémián. Ezután egy időre visszavonul, mivel nyáron érkezik első gyermeke. Mi még elcsíptük egy interjúra, amelyben elmesélte, hogy jött az életébe a pszichológia és a zeneterápia, milyen nagy kísérletre készül a kissé gátlásos magyar közönséggel, és miként egyezteti össze a munkát a babavárással. Emellett szóba került Weöres Sándor, Debussy és Louis Armstrong rekedt hangja is.

Harcsa Veronika Magyarország egyik legizgalmasabb énekesnője, akire a folyamatos kísérletezgetés jellemző. A jazzből kikacsintott az elektronikus zene felé, énekelt népdalt, de szeret klasszikus zenészekkel is együtt dolgozni. Tagja volt az Erik Sumo Band és a Bin-Jip zenekarnak, jó pár éve pedig Gyémánt Bálint gitárossal koncertezik. Merész újító, aki mindig az össze nem téveszthető, finom és vibráló stílusában alkot, legyen szó saját dalról, vagy éppen egy Nemes Nagy Ágnes-versről vagy egy Schubert-darabról.

Csupa izgalmas dolog elé nézel a közeljövőben. Anya leszel, júniusra várod a kisbabádat, miközben gőzerővel készülsz az InterAction című vadiúj koncerted magyarországi bemutatójára. Hogy vagy most?
Köszönöm, jól. Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, az első döntésem az volt, hogy lemondtam a külföldi koncertjeimet. Az elmúlt években a fellépéseim fele külföldön volt, úgyhogy ez nagy váltás. Fizikailag is könnyebb így, hogy nem kell annyit utazni, lelkileg meg aztán pláne nagyon jó érzés, hogy azon a helyen vagyok, ahol biztonságban érzem magam: az otthonomban. Az itthoni munkáimat viszont fokozatosan engedem el, március 20-án lesz az új projektem bemutatója a Zeneakadémián, ebből írom a diplomamunkámat is, amit március végén szeretnék leadni. Ezután már csak kisebb klubkoncertjeim lesznek, utána pedig babázom.

Hogy esik most a munka, várandósan?
Nagyon odafigyelek. Elég sokat foglalkoztam pszichológiával és önismereti munkával ahhoz, hogy ne csak úgy elmenjek a terhességem mellett. Egyrészt nyilván kevesebb energiám van, tehát figyelnem kell a balanszra, hogy ne vállaljak annyit, mint amennyit egyébként vállalnék. Másrészt ez egy hihetetlenül érzékeny időszak, rengeteg érzelmet megmozgat, amely előadóként is egy áldásos állapot, hiszen ezeket az érzéseket bele tudom forgatni akár a most születő dalokba, akár a koncertekbe, a közönséggel való kapcsolódásba.

Miért kezdtél el komolyabban foglalkozni a pszichológiával?
Úgy látom, sokan vagyunk így, hogy negyven körül elkezd bennünket mélyebben érdekelni a pszichológia. Ebben az életszakaszban valahogy nagyobb teret kap az önismeret, a tudatos döntések, illetve akadhatnak olyan pontok, amelyekhez már külső segítség szükséges. Nekem is volt egy nagy hatású, átformáló terápiás folyamatom, amiért nagyon hálás vagyok a szakembernek, aki végezte. Rengeteget adott az önismeretemhez, az életvitelemhez, a társas kapcsolataimhoz és a munkámhoz is. A saját terápiás tapasztalatom kapcsán elkezdett érdekelni, miért is tud ez így hatni, mi a szakmai háttere. Ráadásul létezik olyan terület, ahol a pszichológia és a zene egymásra talál, úgyhogy beiratkoztam egy kétéves, posztgraduális zeneterápia képzésre a Pécsi Tudományegyetemre.

Hogyan működik a zeneterápia?
A zeneterapeuta sokszor csapatban dolgozik egy pszichológussal vagy pszichiáterrel, mivel ő verbális terápiát nem tarthat, csupán a zene eszközeivel segíthet bizonyos lelki folyamatokat. A zeneterápia felhasználási köre rendkívül széles, a gyerekek fejlesztő foglalkozásaitól a pszichiátriai betegek kezelésén át az idős otthonokban élők támogatásáig terjed.

Önismereti munkára is kifejezetten alkalmas a zeneterápia, engem ez foglalkoztat leginkább, mivel pontosan tudom, hogy az én életemhez mennyit adott hozzá a zene, és milyen sokat köszönhetek annak a kreativitásnak és a gátlástalanságnak, amelyet a zenén keresztül meg tudtam élni.

A saját bőrömön tapasztaltam, hogy a zenén keresztül megélt élmények mennyire tudnak hatni a zenétől független életünkre is. Például az, hogy én megismerkedtem a zenei improvizációval, sokat formált a személyiségemen, spontánabbá és nyitottabbá tett, gazdagította a kifejezésmódomat, nemcsak a színpadon, hanem a magánéletben is.

Hogyan építed be a zeneterápiás tudásod az új koncertedbe?
A koncepció az, hogy a zenész és a közönség közötti zenei interakció egy olyan műfajban valósuljon meg, amelyben az emberek leginkább csendben ülve hallgatják a koncertet, ráadásul olyan helyszínen, ahol nem szokás bekapcsolódni a kedvenc dallamunkba, nevezetesen a Zeneakadémián. Egy ilyen helyen általában nem szabad a tapson túl hangot adni az érzelmeinknek, sőt, még a tapsnak is meghatározott helye van. Mindez a jazz műfajára is többé-kevésbé igaz. Ez számomra erős kontrasztban áll a popzenei vagy fesztiválkoncertekkel, ahol az egész közönség egy nagy kórusként énekli együtt a refrént az előadóval, ráadásul közben táncol és mozog, a testét is átengedi a ritmusnak. A közönség jelenléte sokkal felszabadultabb.

Szeretném kipróbálni, hogy egy olyan helyszínen, mint a Zeneakadémia, egy olyan műfajban, mint a jazz, be lehet-e vonni a közönséget eggyel jobban, mint ahogy az megszokott. Úgy írom meg ezeket a kompozíciókat, hogy beleszerkesztek nagyon egyszerű zenei eszközöket, amelyekkel a közönség be tud kapcsolódni.

Ezek olyan dolgok, amelyeket bárki meg tud csinálni, zenei előképzettségtől függetlenül: térden dobolás, egy jóleső sóhaj, vagy – és most nem akarok senkit elijeszteni – egy állathang megszólaltatása. De ez csak egy lehetőség, egyáltalán nem kötelező, nyugodtan végig lehet hallgatni „hagyományos” koncertként is az eseményt, csendben. Mindenesetre szeretném kinyitni ezt a kaput, hogy akinek van kedve csatlakozni aktívabban a koncerthez, az megtehesse. Alapvetően felnőtteknek szánom ezt az előadást, mert úgy érzem, hogy az ő számukra nincsenek jelen ezek az interaktív alkalmak. Gyerekkoncertből, ahol a kicsiket bevonják az előadásba, rengeteg van, de aztán ez valahol a kamaszkornál megszűnik, kikopik. Ezt az űrt szeretném betölteni.

Mire számítasz, hogyan reagál majd a magyar közönség? Nekem az a tapasztalatom, mintha kicsit bátortalanok lennénk, amikor ilyesfajta bevonódásról van szó.
Nem gondolom, hogy ez magyar specifikus dolog.

De tényleg szomorú belegondolni, hogy ahhoz képest, hogy Kodály országa vagyunk, és hogy milyen erős nálunk a kóruskultúra, rendkívül sok emberben van gátlás a hangadással kapcsolatban.

Ezt én is abszolút érzékeltem, olyannyira, hogy ez a diplomamunkám tárgya. Interjúzni fogok néhány résztvevővel a koncert előtt és után, hogy kiderüljön, milyen gátlások vannak a közönségben az interakcióval és a hangadással kapcsolatban. Lesz egy workshop is a koncertet megelőzően, amelyre bárki jöhet, aki a koncertre jegyet vált. Itt olyan gyakorlatokat végzünk majd, amelyek segítenek az említett gátlásoktól megszabadulni. Nem az a cél, hogy a koncert végére tiszta kórusban énekeljünk, hanem sokkal inkább az, hogy az előadó és a közönség között húzódó falból legalább egy téglát sikerüljön kiütnöm. Ez a koncert vállaltan egy kísérlet.

Fotó: Ekler Artúr

Ha már itt tartunk, rád mindig is jellemző volt a kísérletezgetés, a folyamatos megújulás.
Soha nem voltam olyan alkat, aki elköteleződik egy út mellett. Ez egyszerre nehéz is, mert meg kell találnom az elmélyülést azzal együtt, hogy új és új dolgokba kezdek bele, másrészt viszont nagyon izgalmas is, és ébren tart. Remélem, mindig ilyen maradok. A járatlan utakban persze mindig van rizikó. Visszatekintve a pályámra, mindig volt a közönségemnek egy része, aki szívesebben hallotta volna újra a régi dalokat, vagy ahhoz nagyon hasonló stílusú új dalokat, de ehelyett én elmentem egy elektronikus irányba. Aztán elkezdtem klasszikus zenészekkel együtt dolgozni, mindig új és új projektek kerültek terítékre, és vannak, akiknek ez csalódás volt. De nekem egyszerűen ilyen a személyiségem, így vagyok önmagam számára hiteles.

Nagyon későn döntöttem el, hogy énekes szeretnék lenni, huszonegy éves voltam, amikor megfogalmazódott bennem, hogy a zene lehetne több, mint egy hobbi. És akkor már voltam elég érett személyiség ahhoz, hogy elhatározzam: a zenében sosem fogok kompromisszumokat kötni.

Vagyis nem vállalok el olyan zenei feladatokat vagy felkéréseket, amelyek nem jönnek szívből, mondjuk csak a pénz vagy a népszerűség miatt. Ennél mindig százszor fontosabb volt az, hogy a zene szentsége megmaradhasson számomra, és hogy a zene a kíváncsi keresésről és az önkifejezésről szóljon.

Hogyhogy csak ilyen későn dőlt el, hogy zenével foglalkozz? Azt gondolná az ember, hogy ezzel az énekhanggal ez már kisgyerekkorodtól egyértelmű volt.
Zeneiskolába jártam hétéves koromtól. A szüleim azért írattak be, mert úgy gondolták, ez az általános műveltség része, de egyébként nincsenek művészek a családban. Gyerekkoromban egyáltalán nem voltam kiemelkedő tehetség. Viszont amikor kamaszkorom környékén elkezdtem ismerkedni a jazzel, mérföldkő volt az improvizáció szabadságának megtapasztalása, illetve az a felismerés, hogy a jazz műfajában szabad hibázni, nem kell tökéletesnek lenni. Vegyük például Louis Armstrongot: legyünk őszinték, egy csúnya, rekedt hangot hallunk, és mégis annyi érzelem jön át belőle! Vagy ott van Billie Holiday, akinek híresen nagyon kicsi volt a hangterjedelme, de pont emiatt úgy volt kénytelen átalakítani a dallamokat, hogy ő is el tudja énekelni, így végül csodálatosan egyedi lett a végeredmény.

A jazz tele van olyan példákkal, hogy valami, ami elsőre hibának tűnhet, később előnnyé válik, karaktert ad az előadónak, különlegessé, felismerhetővé teszi.

Ez a fajta szabadság nekem nagyon jól esett, mert mindig is maximalista voltam és próbáltam megfelelni az elvárásoknak, a jazz viszont megtanított arra, hogy lehetek önmagam a hibáimmal együtt. Szóval szerettem zenélni, de emellett speciális matektagozatos gimnáziumba jártam, ahonnan a Műszaki Egyetemre mentem tovább informatikát tanulni. Ez a saját választásom volt, de aztán elkezdett motoszkálni bennem, hogy mégis csak a zenével kéne foglalkoznom. Az első jazz-énektanárom, Munkácsi Bea biztatott, hogy próbáljam meg a felvételit a Zeneművészeti Egyetemre. Elsőre fölvettek, ami hatalmas megerősítés volt, mert művészképzésre, művészeti szakokra nem szokták elsőre fölvenni az embereket. Ez óriási lendületet adott.

Általában angolul énekelsz, de huszadik századi magyar költők verseinek megzenésítésével is foglalkozol. Miért fontosak neked a versek?
A magyar nyelv miatt. A jazznek az angol az anyanyelve, én is angolul írom a dalaimat. Egyébként nagyon szeretek angolul énekelni, mert a nyelv maga kiválóan alkalmas az éneklésre, rugalmas, emiatt rengeteg zenei játékot engedhetek meg magamnak, amikor angolul énekelek. De emellett bennem volt a vágy, hogy az anyanyelvemen is énekeljek, hiszen annak van egy plusz érzelmi töltete, illetve az is érdekelt, milyen játékokat lehet űzni a magyar nyelvvel a zenében. Egyszerűen beszippantottak a versek, de kezdettől tudtam, hogy nem a szokványos, a Magyarországon évtizedek óta jelenlevő és hagyományokkal bíró módon szeretném feldolgozni őket, hanem a saját zenei közegemben. Ebből született elsőként a Lámpafény lemez, amelyen 20. századi magyar költők verseit játszottuk, utána pedig nagyon sok improvizációval és spontaneitással zenésítettük meg Kassák Lajos verseit. Legutóbb, tavaly decemberben a Modern Art Orchestra kért fel, hogy Weöres Sándor-verseket adjunk elő közösen.

Egy másik izgalmas projekted a Schubert NOW! Ennek az előzménye volt a Debussy NOW! Mesélsz ezekről?
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy időnként zenésztársak, vagy ismeretlen zenészek megtalálnak ötletekkel. Razvaljajeva Anasztázia keresett meg azzal, hogy klasszikus zenei képzettségű hárfásként szeretne dalokat játszani úgy, hogy nem klasszikus énekessel adja őket elő. Az egyébként csodálatos klasszikus énektechnikának nagyon konkrét keretei és szabályai vannak, amelyben viszonylag kevés a rugalmasság, viszont a klasszikus zenében és dalirodalomban rengeteg az olyan mű, amely ennél rugalmasabb kereteket hordoz. Anasztáziával közösen azt találtuk ki, hogy Claude Debussy dalaival szeretnénk foglalkozni: nézzük meg, ezekből a dalokból mit lehet még kihozni mai hangszereléssel, mai füllel, mai zenei impulzusok által vezérelve. Ez egy tabudöntögetés is, hiszen nagyon erős a tradíció és a klasszikus előadások nimbusza. Mi mégis hiszünk abban, hogy nem ez az egyetlen lehetséges mód, ahogy ezekhez a dalokhoz közelíteni lehet. Debussy maga is nagy újító volt, valahol ebből is merítettük a bátorságot, azt éreztük ki az ő fellelhető megszólalásaiból, hogy talán neki is tetszene az ötlet. Így született a Debussy Now!, amelynek most készül a folytatása Schubert dalaival, ugyanúgy hárfa, ének és élő elektronika szerepeltetésével. A lemezt már rögzítettük, várhatóan 2025 elején fog megjelenni, most pedig a tavasz folyamán videókat fogunk publikálni erről az anyagról. Fontos produceri szemléletet adott mindkét anyagnak a harmadik, elektronikus zenei megoldásokért felelős tag, aki Debussy esetében Fenyvesi Márton, a Schubert-daloknál pedig Bolcsó Bálint.

Egy korábbi interjúban azt boncolgattad, hogy mindig nagyon sok feladatot vállalsz, és úgy kell ráparancsolni magadra, hogy pihenj. Most, hogy várandós vagy, hogy állsz ezzel?
Teljesen jogos a kérdés, és nagyon aktuális. Nagy a teherbírásom, de hajlamos vagyok túlértékelni ezt, és nem észrevenni a határaimat. Most egy nagyon konkrét élethelyzet, a várandósság is indokolja azt, hogy ezt a személyiségvonásomat komolyan vegyem, és tudatosan próbáljam a teret megteremteni a születendő kisbabámnak. Ez úgy érzem, jól sikerül, tudtam az eddigi munkatempómon lazítani, harmóniában érzem magam. Nagyon fókuszálok arra, hogy majd ne engedjem egyszerre visszazúdulni az összes megkeresést, hanem figyeljek a kisbabámra és a születendő családunkra is, hogy mit bír el. Ebben egyébként a férjem is nagyon sokat segít, aki sokkal egészségesebben áll a munka-magánélet egyensúlyhoz, mint én. Sokat tanulok tőle. Egyáltalán nem úgy terveztem, hogy negyvenegy éves leszek az első gyermekem érkezésekor, de ez így alakult, és mindent megteszek azért, hogy fittségben, lelki és fizikai értelemben ugyanúgy kész legyek az anyaságra, mint hogyha ez sok évvel ezelőtt talált volna meg.

A kiemelt képet Galántai János készítette Harcsa Veronikáról.