Bár elsősorban kamaszoknak írtad Nem hagylak itt című regényedet, felnőttként is alig tudtam letenni. Milyen visszajelzéseket kapsz a fiatal olvasóktól?
Boldog vagyok, mert a visszajelzések szerint sokan olvassák. A szívemnek legkedvesebb az, amikor azt mondják: végre valaki komolyan veszi őket. Tisztelem és csodálom a fiatalokat, rengeteget tanulhatnánk tőlük, ha odafigyelnénk rájuk. Határozottak és megalkuvást nem ismerők. Ez az az életkor, amikor az ember még kellően bátor, gátlástalan és éleslátó.
Akár egy fennálló rendnek is nekimegy. Még nem tudja azt, amit húsz év múlva tudni fog, hogy néha muszáj kompromisszumot kötni, de pont ez adja az erejét. Nem véletlen, hogy a világ összes forradalmát az ifjúság indítja el.
Neked hiányzott kamaszként az egyenrangú bánásmód? Milyen gyerek voltál?
Jó kislány. Megfelelni vágyó. Ugyanakkor hatalmas önkifejezési vágy tombolt bennem, írtam, színjátszó körbe jártam, énekeltem. De hamar fel kellett nőnöm. A szüleim elváltak, és a felnőttek érzelmi viharai magasra csaptak körülöttem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ne legyek stabil – manapság az ilyen gyerekeket hívják parentifikáltnak. Nem eshettem szét, az majd csak felnőttként következett be, depresszív szorongásos zavar tört rám.
Akkor kezdtem el terápiára járni, amelynek során eljutottam a felismerésig: a gyerekkori hiányokat nem lehet betömni, legfeljebb körülnőni tudod őket. Mint a fa, ha letörik egy ága, és új szövet növi körbe a sérülést. Igazából csak ezt lehet vele csinálni: megbékélni azzal, ami történt, és máshonnan szerezni meg azt az örömöt, elismerést és szeretetet, ami hiányzik.
Meg is írtad a szüleid válásának történetét, a regény címe: Ezek voltak az apák. Miért éppen az apa szempontjai érdekeltek?
Mert apámat akartam megérteni. A kapcsolatunknak volt egyfajta dinamikája: jött, aztán megint elment, megint jött, azt ígérte, eljön, aztán mégsem ért oda… Gyakorlatilag mindig távol volt, érzelmileg elérhetetlen. Tudod, mint Felix Salten meséjében, amikor Bambi édesanyja felmutat a szemközti domb tetején álló őzbakokra: Ezek az apák! Én sem tudtam apámról szinte semmit. A regényben megpróbáltam legalább elképzelni, mit érezhetett.
A Nem hagylak itt főhősét, Ramit magadról mintáztad. Jól sejtem?
Benne sok van belőlem, igen. Érzékeny, szorongó lány, ugyanakkor nagyon erős az igazságérzete. Egy ideig elfogadja, ami körülötte történik abban a nyomasztó diktatúrában, amelyben egy láthatatlan állami szerv, a Hivatal irányít mindent, és az emberek önmaguktól megfosztva, kasztrendszerbe sorolva élnek, de amikor azt látja, hogy a kisöccsét mennyire megviseli az iskola szabad gondolatokat nem tűrő rendszere, a barátaival fellázadnak.
És titokban egy árnyékiskolát hoznak létre, amelyben ők maguk tanítják a kisebb gyerekeket. Honnan az ötlet? És miért lett az iskola neve Bonobó?
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!