Csonka András: „A fő művemnek az életemet szeretném tartani”

Néztelek a fotózáson, majd’ kicsattansz! Jól vagy?

Érdekes, amikor hall az ember egy ilyen kérdést, reflex-szerűen rögtön azt válaszolná, köszönöm, jól. És ha tőlem kérdezik, én is mindig azt szoktam mondani, hogy igen, jól. Ugyanis ha éppen problémám akad a világgal, bánt valami, vagy előttem egy megoldatlan helyzet, nagyon nem szeretem, ha sajnálnak. Épp ezért önvédelemből azt mondom, minden rendben van, és azt is mutatom. És ezzel nem is hazudok, legfeljebb magamnak.

A világ nagy része belőlem még mindig a kedélyes, jópofa Bandikát akarja látni. Nyilvánvalóan az is tudok lenni, de telnek az évek, évtizedek, és nem is gondolnák az emberek, milyen bajokkal, gondolatokkal küzdenek azok is, akik reflektorfényben élik az életüket.

Semmiben nem különbözünk, mindannyian egyformán sodródunk ebben az életszerű valamiben. Azt veszem észre, az évek múlásával egyre érzékenyebb leszek, és saját magam legnagyobb gátja nem más, mint én vagyok.

Hú, erre nem számítottam. Már a bevezető kérdésnél eljutottál a mély­lélektanig.

Ma már szeretek őszintébben, mélyebben megnyilvánulni, mert nincs idő vacakolásra. Felszínes a világunk, és sok szempontból rám is ragadnak felszínes dolgok. Mondok egy példát. Hülyeség azt gondolni, hogy csak a fiatalok életét torzítja el a közösségi média.

Mert például én, aki egész életemben nem voltam függője semminek, nem dohányoztam, nem ittam, most egyvalamitől függő lettem, és az a telefonom. Észreveszem magamon, hogy sokszor figyelem a lájkokat, és látok olyan élethelyzeteket, amelyeket kicsit akár irigylek is. Még akkor is, ha lehet, hogy hazugság. De hat rám, és sokszor rossz irányba visz el.

Azt mondod, sürget az idő. Ezt nagyon érzed a bőrödön?

Kérdés, hogy milyen szempontból nézzük. Nézhetjük magánemberként, hogy mi mindent szalasztottam el, mi mindenben voltam gyáva, mi mindent söpörtem a szőnyeg alá. Vagy szakmailag is, hogy valójában mit érek ma, hova jutottam. Elég viharos a viszonyom a saját önbizalmammal. Életem során sokszor elbizonytalanodtam magamban, az utamban. Spáh Dávid barátom fogalmazta meg, hogy én úgy viselkedem, mintha az lenne a fejemben, hogy bármelyik pillanatban elindulhat a karrierem.

Ez is érdekelhet: Spáh Dávid – „Azt hittem, hogy nekem mindjárt végem”

Miközben ez már harminchat éve zajlik. Én pedig még mindig úgy teszek, mintha egyszer majd még megtörténhetne. A színpadra lépés mindig izgalommal jár, de a korral ebből egyre inkább félelem lesz. Azt kellene megértenem, hogy amikor a néző beül a színházba, és meglát engem, nemcsak azt az estét látja, hanem vannak velem kapcsolatban emlékei, élményei. Ad nekem egy megelőlegezett bizalmat. Én viszont gátlásos pályakezdőként lépek be.

Annak idején Bodrogi Gyula mondta, hogy ha valakiben nincs izgalom színpadra lépés előtt, akkor hagyja abba a pályát. Ahogy múlnak az évek, ez a rákészülés nálam egyre több lesz. Játszottuk egy darab főszerepét Kerekes Pubival (Kerekes József – a szerk.), és minden előadás előtt leültünk, és átnéztük a szöveget. Igen ám, de akkor is, amikor egy nap két előadás volt. A kettő között még egyszer átnéztük. Akkor röhögtünk ezen, ma már ez teljesen komoly.

Mindig irigyeltem azokat, akik – legalábbis látszólag – lazábban kezelik az életet. A „sürget az idő” arról is szól, hogy egyensúlyba kellene hozni a szakmai és a magánéletemet. Idén nyáron összesen két napot tudtam a családommal tölteni, a szegedi Wicked bemutatója miatt, de ez jövőre nem fordulhat elő. Magánszínházakban dolgozom, amelyek nyáron sem zárnak be, de most elhatároztam, hogy jövő nyáron egy egész hónapot szeretnék egyben pihenni.

(Forrás: Zsólyomi Norbert)

Mit jelent számodra a pihenés?

Három-négy nap nem elég arra, hogy ellazuljak. Egész évben komoly kontroll alatt állok, nagyon vigyáznom kell például, hogy mit eszem, mert a refluxom miatt könnyen berekedek, krákogok, ami nem történhet meg, ha játszom. Nekem a nyaralás arról is szól, hogy a nővérem lecsóját eszem, kávét iszom, mákos gubát választok desszertnek.

Ez is érdekelhet: Így vallott nekünk Csonka András az édesanyjáról

Ezekre egész évben vigyáznom kell. Jó lenne egy hónap, amikor nem kell arra gondolnom, hogy színész vagyok. És ebbe beletartozik a tenger közelsége, imádom például a tengerjárókat, vagy a Balatont, ami igazából már csak a nosztalgiáról szól. De kell, szüksége van a lelkemnek erre.

Most jól felsoroltad, mi hiányzik, de nyugtass meg, hogy legalább ugyanennyi teljesség is van az életedben.

Régi mondásom, hogy jóban akarok lenni a világgal. Mindenért próbálok hálás lenni. Többek között azért is, hogy reggel felébredek, széthúzom a függönyt, és azt látom, amit látok. Ha átélem, átérzem a jó dolgokat, megnyugtatnak. Harminchat éve végeztem el a főiskolát, egy évvel később országosan ismert lettem. Később gyerekkori álmom valósult meg a popzenei albummal. Szabadúszó színészként több közösséghez is tartozhatom, fontos, hogy ezt megélhetem.

De amikor elkezdek valamin problémázni, ezek elfelejtődnek, és ez hiba. Hálás vagyok a családomért és barátaimért is, igazán stabil oszlopok, azt szoktam rájuk mondani, hogy aranykártyások. Az életemet is rájuk merném bízni. De ha azt kéred tőlem, mondjak jót, akkor első körben a munkámra gondolok. Ez rajzolható körül.

De azért a színpadi élet – legalábbis innen nézve – nem munka, hanem életforma. Vagy te nem így éled meg?

Nem szabad munkának gondolnunk. Nekem Szinetár Miklós volt az osztályfőnököm a főiskolán, és az első nap, amikor évnyitó után felmentünk a terembe, az volt az első mondata, hogy „gyerekek, amit most itt elkezdünk, az egy játék. Persze nagyon komolyan kell venni, de játék.” És igen, amikor vasárnap délelőtt más a rántást kavargatja, én gyertyatartójelmezben produkálom magam az Operettszínház színpadán. Olyan helyzetek alakulnak ki, amiket egy civil ember elképzelni sem tud.

Ez nem erősíti a magánéletet, hiszen számunkra nincs hétvége, nincs ünnepnap. Néha magamnak is szuggerálnom kell, hogy ez játék, nem munka, mert nem mindig érzem így. Főleg, hogy telik az idő, és elkezdek attól is félni, hogy a nézők már nem úgy látnak, mint régebben. Hogy megváltoznak a képességeim. Abba senki sem gondol bele, hogy ennek vége lehet. Hogy vége lehet-e egyáltalán. Mindenki addig él, ameddig szükség van rá. Ameddig figyelnek rá.

Nekem is az a legnagyobb félelmem, hogy meddig tart ez az állapot. Ezért is mászom bele a közösségi médiá­ba, mert így kapcsolatban lehetek azokkal, akiket érdeklek. És ezért is nem adom ki a kezeim közül. Én teszem fel, én szerkesztem, én vágom, ha kell, narrálom. És élvezem, mert folyamatos visszajelzést ad. Nem szeretem, ha valaki azt kérdezi, miért kell csinálnom ezt ebben a korban. 2026 van, hatvanegy éves vagyok, nekem most van lehetőségem ezzel foglalkozni, nem húszévesen volt.

És most tudok kapcsolatba kerülni akár a fiatalokkal is. Tudnak rólam. Volt, aki egyenesen a TikTok-ért gratulált nekem. Most akkor szomorodjak el? Minden korosztálynak meglehet a maga élménye rólam, és ha van élménye, akkor azért én hálás vagyok. Ha ezt nem érti meg az én generációm, akkor annak rossz vége lesz, és rosszkedvünk is lesz tőle. Ezzel együtt kell haladni, már amennyire lehet. Sok időmet veszi el, de ez is játék.