Csonka András
Virág helyett, anyunak
Gyerekként imádtam lábatlankodni édesanyám fodrászüzletében. Máig az orromban érzem a dauervíz szúrós szagát, fülemben a hajszárító búrák zaját.
Édesanyámat mindenki imádta. Emberségből, tisztességből egy életen át jelesre vizsgázott. Ahogy engem is példásan nevelt, kicsit talán el is kényeztetett, de hisz az egy szem fia voltam. Kezdettől szövetségesei voltunk egymásnak, és mire felnőttem, már barátok is. Örökre a zsigereimbe ivódott, ahogy apámról gondoskodott a betegsége évei alatt – a legnagyobb odaadással és szeretettel. Az utolsó időkben már érezhetően remegett a lelke, nehogy kiálljak mögüle én, a legfőbb támasza, holott ez nekem soha eszembe nem jutott.
Gyerekkorom óta édesanyám volt a minden. Olyan feltétel nélküli szeretetet, mint amit tőle kaptam, tudom, hogy többé senkitől nem fogok. Lefekvés előtt mindig ránézek az éjjeliszekrényemen a közös fotónkra, amit a negyvenedik születésnapomra összemontírozott. Anyu haláláig úgy éreztem, egy atomreaktor világította be az életem, utána pedig sokáig úgy, mintha csupán egy gyertyaláng világánál élnék. De élni kellett tovább.
Még valamire hadd emlékezzek vissza. Anyák napjára az iskolában mindig készítettünk valami apróságot az édesanyánknak. Fakanalat, fogókesztyűt, ezt-azt. 2001-ben azonban úgy éreztem, valami nagy dolgot szeretnék anyunak ajándékozni. Idősebb Malek Miklóshoz és Valla Attilához fordultam, hogy írjanak nekem egy dalt, amivel meglephetem őt. Ez lett a Virág helyett, anyunak című nóta, ami a harmadik lemezemre is felkerült. Előzőleg nem árultam el semmit, de amikor eljött az ideje, megkértem, hogy üljön le. És felhangzott a rádióból a meglepetésdal. Azt a boldogságot!
Édesanyám örökre itt marad a szívemben. Azt képzelem, most is figyel, és fentről vigyáz rám, akár egy angyal. Mert ő az volt. Hálás vagyok, hogy az ő gyerekének születhettem.
Pokorny Lia
Örök példa
Anyukámban az a csodálatos, hogy mindig tudja, hogyan kell szeretni, támogatni engem. Soha nem tolakszik be az életembe, akkor segít, ha szükségem van rá. Rengeteget köszönhetek neki. Volt egy súlyos betegsége, de úgy döntött – így mondta –, meg fog gyógyulni, hiszen neki még dolga van. Közben megszületett a fiam, Misi, és anya az unokája mellett gyorsabban kezdett gyógyulni. Felköltözött Salgótarjánból, mert érezte, hogy szükség van rá, és ez olyan energiákat szabadított fel benne, hogy a szervezete meg tudott küzdeni a betegséggel. És közben tiszteletben tartotta a mi külön életünket. Ha szóltam neki, vigyázott a fiamra esténként, hogy játszhassak, és ez engem megnyugtatott.
Egyébként sem az a beleszólós nagymama, inkább figyelt, és igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy én szoktam. Nem oktatott ki, hogy ő, aki már két gyereket felnevelt, jobban tudja, sőt, időnként megjegyezte, hogy jé, a mi időnkben ez még nem volt, milyen jó, hogy a te generációdnak már ez is megadatott.
Bölcs asszony. Békés, derűs. Szeretünk együtt lenni. Vannak közös programjaink, amelyek csak kettőnkről szólnak. Soha nem hallottam panaszkodni, vagy arról beszélni, hogy unatkozna. Tetszik, hogy ennyire önálló. Sok barátja van, most is éppen egy buszos kirándulást szerveznek, és a legutóbbi évekig túrázni is eljárt. Továbbra is Budapesten él, bár egyedül, de ő ezt szerencsére ajándéknak éli meg. Legutóbb azt mesélte, hogy talált az interneten egy székjógát, és most azt csinálja reggelenként.
Időnként rácsodálkozom, mennyi életkedv, erő lakozik benne! Örülni tud minden apróságnak, fű-fa-virágnak, és boldog a jelenben. Fantasztikus képesség, igyekszem eltanulni tőle. Ami még fontos: anya mindig mosolyog! Akárhányszor találkozunk, csak úgy sugárzik rám. Én ezzel szemben hajlamos vagyok aggodalmaskodni: jaj, csak ne legyen semmi baja! De ő megnyugtat, hogy jól érzi magát, majd szól, ha valami gondja lenne, az apró problémákat pedig megoldja.
Anya örök példa előttem, valahogy így szeretnék majd én is (nem) megöregedni.
Szulák Andrea
Hiányzol, anyu!
Anyu végtelenül jó humorú, izgalmas, temperamentumos nő volt, nem győztem csodálni! A mai napig abból az útravalóból élek, amit tőle kaptam. Különösen az ösztönös megérzései, a csalhatatlan emberismerete hiányzik. Gyakorlatilag röntgenszeme volt. Csak ránézett valakire, és már tudta, milyen ember, mit lehet tőle várni. Én sokkal befolyásolhatóbb vagyok, igaz, nyitottabb is, de éppen ezért sebezhetőbb. Nehéz volt úgy felnőttnek lennem, hogy ő az ösztönös megérzéseivel már nem állt mögöttem.
Anyu tanított meg arra, hogy néha egy apró figyelmesség többet ér, mint bármilyen szó. Egyszer, emlékszem, tél volt, és valami bajom az iskolával, feszült voltam, szorongtam, pedig nagyon szerettem az osztályfőnökömet, Ági nénit. Anyu azonnal átvágta a gordiuszi csomót. Bölcsen így szólt hozzám: „Mit szólnál, ha vinnél Ági néninek egy csokor hóvirágot? Holnap lesz a neve napja.” És megint igaza lett. Ági néni meghatódott ettől a kis figyelmességtől, és attól kezdve kicsit jobban odafigyelt rám. Ági néni még hosszan elkísért a pályámon, amikor anyut elvesztettem, és megjelent velem egy interjú a Nők Lapjában, együttérző sorokat írt nekem. Nagyon jólesett…
Anyutól örököltem egyébként a muzikalitásomat. A keze is ügyes volt. Bár a külkereskedelmi vállalatnál, ahol dolgozott, nemigen vette hasznát, de otthon, kettesben folyton festettünk, szabtunk-varrtunk, és közben beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Soha nem untam el ezt. Még akkor is anyuval laktam, amikor már volt saját lakásom.
Rozina már nem ismerhette meg a nagymamáját, de talán anyu őt küldte nekem maga helyett. Időnként azt veszem észre, a lányommal pontosan úgy tudunk beszélgetni, ugyanolyan nagyokat nevetünk, mint valaha vele. Pontosan olyan aktívan részt veszek Rozina életében, mint anyu annak idején az enyémben. Nyilván azt a mintát adom tovább anyaként, amit tőle kaptam. És ezért utólag nagyon hálás vagyok.
Lovas Rozi
Anyukám magasra tette a lécet
Feltétel nélküli szeretettel és maximális odaadással vett körül minket, ami számomra örök mintául szolgál. És akkor még azt nem is említettem, milyen istenien főz! Ezt a lécet lesz a legnehezebb megugranom, de nagyon igyekszem. Fontos, hogy a gyerekekkel ilyen módon is éreztessük a szülői gondoskodást, óriási biztonságot nyújt. Kislánykoromban például a dödölle volt a kedvencem, ami egy zalai étel, lisztből, krumpliból és kicsi grízből készült gombóckák, amelyeket sült hagymával, olajon kell kisütni, és tejföllel esszük. Legutóbb én is megpróbáltam elkészíteni, de borzasztó, ragacsos valami lett a végeredmény, el is határoztam, hogy ezt meg fogom tanulni anyukámtól. Egyre gyakrabban főzünk együtt, és amit kamaszkoromban kihagytam, hogy figyeljem, mit, hogyan csinál a konyhában, azt most igyekszem bepótolni. Mint kiderült, a dödölle esetében például nem hagytam kihűlni a krumplit, ezért ragadt össze…
Anyukám egyébként Zalában nőtt fel, egy kis faluban éltek, gyerekkoromban sokszor jártunk oda a nagyszüleimhez. Csodálatos világ volt! Állatokat etettünk, kertészkedtünk, saraztunk, csupa olyasmit, amit Budapesten nem lehetett csinálni. Most, hogy édesanya vagyok, kérdezgetem is anyukámat, hogyan tudta ezt a kettős identitást, falusi lányként budapestinek lenni, kezelni? Nagyon érdekeseket mesél.
Szerencsére ma is egy házban élünk, csak külön emeleten lévő lakásban, így viszonylag sok időt tölthetünk együtt. Anyukámnak erős a hite, és az én családom összetartó erejét részben ez képezi. A férjem szülei is hasonlóan figyelmes, melegszívű, nagyszerű emberek, a nyarakat általában náluk, Nagymaroson töltjük.
Nagyon örülök, hogy a gyerekeim megtapasztalhatják mindkét félről a nagycsalád élményét, hiszen így más mintát is látnak, sokkal több mindent tanulnak, és biztos vagyok abban, hogy ez jót tesz nekik. A nagycsalád sajnos ma már egyáltalán nem magától értetődő, óriási szerencsének érzem, hogy nekünk megadatik.
Szabó T. Anna
Milyen volt nevetése
Mostanában sokat hallom édesanyám nevetését. Mikor először figyeltem fel rá, meglepetésemben elhallgattam: elképedtem attól, hogy az én torkomból árad ugyanaz a trillázó dallam, ami az ő nevetése volt. Több mint három éve nem hallhatom, illetve már a halála előtti két évtizedben is alig volt részem ebben a csodában, amit a felszabadult öröme jelentett nekem.
Édesanyám sokat mosolygott, nevetni viszont ritkán hallottam. Volt benne valami mély, csendes, gyógyíthatatlan szomorúság, amiről soha nem beszélt senkinek – ez a kibeszéletlenség volt a konfliktusaink mögött, kamaszkori eltávolodásomban is ez munkált: nem értettem őt eléggé, és nem volt türelmem se hozzá, mert magamra figyeltem csak. A felszabadult és felszabadító beszélgetéseket, amiket én annyira szerettem és vártam, sokáig elkerülte, próbálta ellegyinteni a bajt, de ezzel csak mélyítette a saját fájdalmát, hogy végül már nevetni sem tudott, mert lassanként testivé váltak a fájdalmai.
Amikor leírta nekem az életét ajándékul, megsejthettem, mi volt az oka ennek a melankóliának, amit életének legalább a feléig sikerült elkergetnie a nevetésével – a kacagás volt az ő szabadsága, a lényege, lelkének éneke. Mondják, hogy az ő anyja, névadóm, Anna nagymamám is így nevetett fiatal korában, barátnői közt; és talán épp azért szeretem ennyire a rigódalt, mert a mindent átjáró, ritmikusan csattogó ének is erre a dallamra emlékeztet, nagymamám és édesanyám mindent legyőző nevetésére.
Gyógyító volt ez a nevetés, mert gyógyító asszony volt az én édesanyám, gyógyszerész a kolozsvári „Kispiac” híres régi patikájában. Sokan jártak hozzá, sokaknak segített, mindenki szerette, mert nagyon jó szíve volt. Ha a gyerekeim betegek voltak, őt hívtam fel először, és mindig pontos diagnózist adott, hasznos segítséget. Ma is rá figyelek, tanácsot kérek tőle magamban, de a legjobban annak örülök, amikor meghallom saját hangomon, az immár belém költözött, szabad nevetését.
