Görög Zita a Nők Lapjának többek között arról mesélt, hogy
- hogyan lett a civil segítségnyújtásból egyre hangsúlyosabb része az életének;
- hogyan élte meg a perimenopauzát, a pajzsmirigybetegséget és teste változását;
- és miért tanulta meg háromgyerekes anyaként, hogy nem kell mindent neki megoldania.
Sokakat megleptél a produkcióddal, amikor egy vécékefét mikrofonként használva énekeltél. Nagyon vicces volt, és, talán szándékoltan, nagyon hamis is. Mi volt az akció története?
Felháborít, ami a gyermekvédelemben történik – pontosabban ami nem történik. Több borsodi faluval kapcsolatban vagyok, beszélek családsegítőkkel, esetmenedzserekkel, pedagógusokkal, jegyzőkkel – egytől egyig fantasztikus emberek. Miközben azért látom, milyen körülmények között tanulnak a gyerekek.
Óriási összegek mentek el olyan célokra, amelyeknél szerintem sokkal jobb helye lenne a pénznek. Görbe tükröt akartam tartani ennek, ezért próbáltam olyan méltatlanul és rosszul énekelni, amennyire csak tudtam. A forma abszurd volt, az ügy nagyon is komoly.
A kezdeményezésből végül valódi program lett: olyan gyerekeket vittetek moziba, akik közül sokan még sosem jártak ott.
Fantasztikus élmény volt. Ezekben a falvakban sok gyereknek a nyári szünet nagyjából azt jelenti, hogy az árok szélén játszanak. Ennek is meglehet a maga szépsége, de a kultúrához nem jutnak hozzá úgy, mint a szerencsésebbek. Ismerek olyan gyerekeket, akik az iskolában kukáztak, mert nem tudtak nekik tízórait csomagolni. Természetesen segítjük már azt a családot is.
Visszatérve az akcióra: végül több busznyi gyereket sikerült elvinni; a Máltai Szeretetszolgálat, a BYD és a miskolci közlekedési vállalat is segített. Olyanok álltak mellénk, akikre nem is számítottam. Hiszek abban, hogy az integrációt sokkal határozottabban kellene segíteni. Ha el sem kezdjük, biztosan nem oldódik meg.
A menekültek segítésétől az aktivizmusig
Négy éve, amikor legutóbb beszélgettünk, éppen ukrán menekülteknek segítettél, családokat vittél haza. Mi maradt meg benned abból az időszakból?
A háború ma is ugyanolyan szörnyű, csak kevesebb menekült érkezik. Akkor gyorsan kialakult körülöttem egy csapat: volt, aki szállást szerzett, más vonatjegyet vett a továbbutazóknak. Amikor a civileket elküldték a pályaudvarokról, a várandós nőkre koncentráltam. Tolmácsot kerestem, elkísértük őket vizsgálatokra, később babakelengyét, pelenkát, élelmet szereztünk. Sok újszülöttet tarthattam a kezemben.
Minden borzalom ellenére megszületett egy új élet – ez felemelő érzés volt.
Addig kísértük a családokat, amíg szükségük volt ránk.
Görög Zita a Nők Lapja címlapján (Forrás: Nők Lapja)
Vannak, akikkel ma is tartod a kapcsolatot?
Igen, az egyik család Németországban él, a másik Olaszországban. Nagyon megmaradt bennem az ukrán nők tartása. Egy fogkefét, tusfürdőt, törölközőt is nehezen fogadtak el, hiszen nekik is normális életük volt, aztán egyszer csak bombázni kezdték az otthonukat. Olyan visszajelzést is kaptam, hogy valaki azért mert befogadni egy családot, mert látta, hogy én is megtettem.
Manapság már gyakran aktivistaként emlegetnek. Te annak tartod magad?
Inkább civil önkéntes aktivistának. De ez nem átalakulás: tizenhét-tizennyolc éves korom óta csinálom. Először gyermekotthonokba jártam, később a környezetvédelemmel kezdtem intenzívebben foglalkozni. A húszas éveimben rájöttem, hogy a nyilvánosságot is lehet jóra használni. Sokáig csendben segítettem, mert nem éreztem szükségét, hogy mások tudjanak róla. Később értettem meg: néha éppen azzal mozdítasz meg másokat, ha beszélsz róla.
Görög Zita: A bántalmazott gyerekeknek segítséget kell kapniuk
Miért tartod ennyire fontosnak, hogy civilek is jelen legyenek a gyermekotthonok körül?
Mert nemcsak egyes emberekkel van baj, hanem az egész közeg vált abuzívvá. Szerintem sokkal több az olyan nevelő, aki fantasztikus munkát végez, és akkor is kitart, amikor más már elmenekülne. De egy intézményben olykor harminc-negyven, vagy még több gyerek jut egy nevelőre. Nincs elég ember, figyelem és foglalkozás, amivel le lehetne kötni az energiáikat.
Ebben a rendszerben súlyos visszaélések is megtörténhetnek.
Remélem, most valódi reform kezdődik, de jó munkát ezen a területen nem lehet kapkodva végezni.
Most is dolgozol gyermekvédelmi kezdeményezésen?
Igen. Több éve próbálunk megvalósítani egy anonim bejelentő rendszert, amelyben bántalmazott gyerekek kérhetnének segítséget. Nagyon szeretném, ha végre használhatná az ország. Mindig lesznek családok és közügyek, amelyeknek kihangosítás kell. Ez az én szerepem is: hangot adni annak, ami különben láthatatlan marad.
„Megtanultam kiállni magamért” – Görög Zita a modellmúltjáról
A modell és a televíziós címke akadályozott benne, hogy megjelenítsd ezeket a gondolataidat?
Igen, de az idő részben megoldotta: az ember öregszik. Egy idő után nem hagytam, hogy az interjúk olyan irányba vigyenek, ami nekem nem komfortos. Megtanultam kiállni magamért és a gondolataimért. Ha egy ügyet eljuttathatunk a fodrászatokba, kozmetikákba is, a bulvár jó hírvivő lehet. De az öncélú szereplés már nem érdekel.
A modellmúltadhoz ettől még szeretettel viszonyulsz?
Imádom, csak sokáig skatulya volt. A kilencvenes évek végén a modellről gyakran azt gondolták: szép, de buta. Attól, hogy sokan nem fejezték be az iskolát, még tanultunk, olvastunk, nyelveket sajátítottunk el, és az utazások kitágították a világképünket. A gyerekeimnek is ezt kívánom. Ha megtapasztalod, hogy képes vagy megugrani valamit, a következő feladattól sem ijedsz meg annyira.
Perimenopauza, pajzsmirigybetegség és határhúzás
Négy éve egy interjúban kétszer is megkérdeztem, mennyit foglalkozol saját magaddal. Akkor kitértél a válasz elől. Most mit mondasz?
Azt, hogy most sem eleget. Kialakult egy pajzsmirigybetegségem, közben a perimenopauza is megérkezett. Biztosan számít az is, hogy sokáig keveset törődtem magammal, de a hormonális változások olyan nőket is utolérnek, akik mindennap futnak, jógáznak és tökéletesen étkeznek. Hiszem, hogy a betegségeknek lelki vonatkozásuk is lehet.
Ez is érdekelhet: 10 korai intő jel, hogy baj van a pajzsmirigyeddel
Vannak pontok, amelyeket össze tudok kötni a saját életemben, de ezekről nem szeretnék részletesen beszélni. Azt viszont már értem, milyen nehéz levetkőzni azt a késztetést, hogy az egész világon segíteni akarj. Mert nem megy. Még a saját családunkban is túl lehet tolni a segítséget.
Vagyis meg kellett tanulnod határokat húzni?
Magam köré és másokkal szemben is.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!