Meglepő hír kedvenc angolszász hetilapomban (The New Yorker): Legalább hatmillió palackposta-üzenetet bíztak a világ nagy víztükreire az emberek a 19. század közepétől napjainkig. Ó… tehát nem kizárólag az én képzeletemben állandó vágyakozás, hogy ilyesmivel próbálkozzam. Megjegyzem, a tíz Karcsú Könyvem egyikének éppen azt a címet adtam: Palackposta.
Sajnos, a valóságban egyetlenegyet halásztam ki (a Dunából), s ugyancsak egyet bocsátottam útjára (a Balaton déli partján), ezek az üzenetek nem méltóak figyelemre. Álmomban se gondoltam volna, hogy rajtam kívül ennyi embert izgat a kommunikáció sajátos válfaja.
A cikkből megtudhattam, hogy egy japán hölgy 2009 tavaszán kihalászta az óceánból azt a lezárt üveget, amelyben francia nyelvű szöveget talált. Ismerőse fordította le neki. Jean-Paul nevű tengerész vetette papírra és zárta palackba. Kereskedelmi hajón teljesített szolgálatot, mely Chiléből Dél-Koreába tartott. Mondandója lényege: próbálhatnánk jobb világot építeni, háború és szegénység nélkül, elvégre vannak még csodák.
Bármilyen hihetetlen, erőfeszítések nyomán sikerült megtalálni a derék tengerészt, ami kisebb csoda önmagában. Az csupán meglepő, hogy milyen sok elszánt palackpostaküldő él világszerte. A műfajt olyan neves írók is népszerűsítették, mint Charles Dickens és Edgar Allan Poe. Mellesleg közli a cikk szerzője, Lauren Collins, hogy I. Albert monacói herceg, az amatőr, de nagyon lelkes tengerkutató egymaga 1675 palackpostát dobott az Atlanti-óceánba. Gondolom, főnemesként volt szabadideje bőven. Amivel én, hivatásos, de nagyon lelkes íróként nem dicsekedhetem.
Ez is érdekelhet: Vámos Miklós Nők Lapjának írt írásait itt olvashatod
Mindazonáltal megmozgatja a fantáziámat a lehetőség: mi, főfoglalkozású irodalmárok bedugaszolt palackokra bízhatnánk a munkáinkat, olvassák bátran, akikhez eljutnak. A nyomtatott sajtótermékek most amúgy is picit hullámvölgybe kerültek (bízom benne, hogy csak átmenetileg), és a csekélyebb példányszámban elkelő műveket nyugodtan terjeszthetnék üvegekben.
Legalább hatmillió palackposta-üzenetet bíztak a világ nagy víztükreire az emberek a 19. század közepétől napjainkig (Forrás: Canva)
Tudom, minékünk nincs tengerünk, a tavaink éppen kiszáradóban, de a Duna és a Tisza még alkalmas volna, hogy a fontosnak ítélt gondolatainkat eljuttassa különféle helyekre, folyásirányban. Romantikus volna, nem igaz? Tény, hogy a palackposta címzettei aligha fizetnének, noha sem az üveg, sem a papír nincs ingyen, nem is beszélve a szövegek belbecséről. Mégis, kísérletképpen meg kéne próbálni, mire juthat egy irodalomkészítő, ha eképpen próbálja eljuttatni rövidebb műveit – valakiknek.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!