Élet a tanyán – Folyton változó rendben

– És szép? – kérdezte a pénztáros hölgy, felpillantva az újságból.
– Szép, csak sok vele a munka – felelte anyukám habozás nélkül. Ez a rövid párbeszéd még sokszor eszembe jutott a nap folyamán, mert aligha lehetett volna pontosabban megfogalmazni, milyen is a tanyasi élet. Ahogy egyik feladatból a másikba lépünk, s bár ketten viseljük gondját ennek a helynek, gyakran érezzük úgy, hogy a négy kezünk is kevés hozzá. 

Mára a legtöbb tennivaló magától értetődően talál gazdára. Aki először észreveszi, amint teheti, neki is lát, nem méricskéljük, kire mennyi munka jut, és képzeletbeli elszámolásokat sem végzünk. Másként aligha működhetne – csak közös felelősségvállalással, hallgatólagos egyetértésben. A tanyasi életben persze a női és férfiszerepek is mindinkább kirajzolódnak – akadnak feladatok, amelyek idővel szinte észrevétlenül az egyikünkhöz vagy a másikunkhoz kötődnek. 

Épphogy csak megkapaszkodtunk ezekben a szokásokban, már a szezon kezdetén éreztük, hogy kisfiunk érkezése átformálja jól szervezett mindennapjainkat. Az a kevés zöldségmag is később került a földbe, a gyümölcsfákat sem a megszokott időben permeteztük, a veteményesből pedig sokkalta kisebb darabot műveltünk meg.

A tanya megszokott ritmusa megbillent

Megritkultak a közösen végzett munkák, és fogyatkozni látszott a lendület, amelyet az együtt töltött, dolgos órák öröme adott. A tanya megszokott ritmusa megbillent, nekünk pedig újra kellett gondolnunk azt a rendet, amely nemcsak a mindennapjainkat keretezte, hanem lépésről lépésre otthonná formálta bennünk a tanyát. 

Ma már azonban tudjuk, nyugodt szívvel rábízhatjuk magunkat erre a helyre, amely újra és újra megmutatja, mire van valójában szükségünk. Ezúttal nem a régi rend helyreállítása a dolgunk, és nem is az, hogy csalódottságunkban minden elmaradt feladatba egyszerre belefogjunk, hanem hogy elengedjük a kontrollt és a ragaszkodást.

Hogy elfogadjuk, a kert nem lesz mindig tökéletesen kigyomlálva, a paradicsom és a paprika között időről időre felüti a fejét a gaz. Hogy a tűzifa hetek óta érintetlenül vár a kapu mellett, ahová lerakták, és a tyúkok nyomai sem tűnnek el egyik napról a másikra az előkertből. A tanya újra és újra emlékeztet rá, nem mindig mi tartjuk kézben az eseményeket.

Sokszor éppen ezek tanítanak meg bennünket arra, hogyan kellene igazán jelen lenni bennük. 

Közben a nyár mintha a szokásosnál is gyorsabban telne. Ilyenkor