Fenyvesi Gabi – Távol a színpadtól

Kívülről fújom ezt az 1967-es Táncdalfesztivál-slágert, sokszor megnéztem a fekete-fehér felvételt a tizenhét éves, bubifrizurás lányról. Nemrég csodaszép, hetvenhét éves hölgyként láttam viszont egy bridzsklubban, ahová riportot készíteni mentem, és megsúgták, hogy ő „az” a Fenyvesi Gabi. És hogy mi történt vele az eltelt hatvan évben? Könyvet lehetne írni róla. Én egy órányi emlékezést, sztorizást és nevetést kaptam belőle.

Gabi 1968-ban, a második Táncdalfesztiválján

Egy tehetséges kislány

1967 nyarán Majláth Júlia legendás zeneszerző-korrepetitor tanítványai között keresgélték a második Táncdalfesztivál lehetséges fellépőit, itt választották ki Gabit is. Abszolút hallása volt, és operaénekesnek készült, de a könnyűzenei énekórákat is élvezte.

– Nekem akkor a zene jelentette a világot. Azzal feküdtem, azzal keltem. Óvodás koromban felvettek szolfézsra a közeli általános iskolába, még olvasni sem tudtam.

Később zongorázni és énekelni tanultam, de imádtam táncolni is, egy darabig párhuzamosan jártam a Konzervatóriumba és a Balettintézetbe, de utóbbit aztán abbahagytam, nem lehetett a kettőt egyszerre csinálni – meséli Gabi.

A Táncdalfesztivál óriási felhajtással járt, igazából nem is nagyon fogta fel, mi történik körülötte. Egyből beindultak a vidéki fellépések, éjjel még Pécsen vagy Debrecenben énekelt, másnap reggel pedig be kellett mennie az iskolába.

Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy ezt nem lehet a végtelenségig folytatni, ráadásul döntenie kellett a műfajt illetően is.

– A csodálatos operaénekes, Szilvássy Margit elvállalt engem, hozzá jártam klasszikus énekórákra, Majláth Julikánál pedig táncdalokat gyakoroltam.

Kapcsolódó: Kvíz: Mennyi mindenre emlékszel a Táncdalfesztiválokból?

Azt tudni kell, hogy ez a két műfaj abszolút üti egymást, teljesen más hangképzést és levegővételt igényelnek. A fesztiválokon és a haknikon énekeltem a „gyerekdalokat”, és közben tartottam attól, hogy el fogom veszíteni azt a hangomat, amivel az operaénekesi pályára készülök.

Tizenhét-tizennyolc évesen ugyanis még messze nincs meg ez a hang, sok-sok év kell ahhoz, hogy beérjen. Lírai szoprán szerettem volna lenni. Úgyhogy bár élveztem a színpadot és a közönséget, abbahagytam a táncdaléneklést.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán operett szakon végzett – ez afféle ugródeszka lett volna a vágyott opera felé –, de aztán annyi mindenbe belekóstolt, hogy az operett és az opera is elhalványult az életében.

– Az ismerőseim nyaggattak: neked van humorod, tessék kihasználni! Tényleg állandóan bohóckodtam. Ma úgy mondanánk, hogy stand-upoltam. Egyik este kipenderítettek az Erkel Színház színpadára azzal, hogy csináld azt, amit nekünk szoktál! Semmi nem volt begyakorolva, csak kimentem, beszéltem, és sikerem volt. Onnantól beindult ez a vonal.

Ezután rendszeresen szerepelt parodistaként, dolgozott a rádiókabaréban, a Fővárosi Nagycirkuszban is fellépett bohócként. Prózai szerepeket játszott a győri Kisfaludy Színházban és a Vidám Színpadon, filmekben is feltűnt.

– Imádtam mindent, ami színpad. Ott éltem igazán.

Fejesugrás az ismeretlenbe

Huszonhárom évesen férjhez ment egy Bécsben élő magyar üzletemberhez, és a hetvenes évek közepén Kanadába költöztek, két lánya már ott nőtt fel.

Bár egy szót sem beszélt angolul, egyáltalán nem aggódott azon, hogy fog boldogulni egy idegen országban. Eleinte megállás nélkül rajzfilmeket nézett a tévében, és kislányai mesekönyveit lapozgatta, így tanulta meg autodidakta módon a nyelvet.

– Soha nem féltem semmitől. Tudtam és éreztem, hogy nagy baj nem lehet. Volt egy férjem, aki sugározta magából a biztonságot. És én sem voltam éppen elveszett kislány.

Itthon én is önálló, pénzkereső ember voltam, minden keresetemet hazaadtam a szüleimnek és a húgomnak, mint egy családfenntartó. Ahogy a gyerekeim cseperedtek, dolgozni akartam, sosem tudtam meglenni munka nélkül.

A magyarországi zenei-művészi pályafutásától gyökeresen eltérő utat választott: magyar éttermet nyitott Torontóban.

Ez azért nem volt teljesen előzmények nélküli, a szüleinek ugyanis mindig volt valamilyen vendéglátóipari helyük, többek között egy kiskocsma a Budapesti Elektromos Sportegyesület pályáján.

Kapcsolódó: „Úgy érzem, még mindig nem elég” – Interjú Zalatnay Saroltával

– Ott nőttem föl, a Tromoson. Ugyan kicsi voltam még, de besegítettem a szüleimnek, aztán ahogy nőttem, egyre nagyobb rálátásom lett erre a világra. Ezzel a tapasztalattal a hátam mögött úgy gondoltam, én is el tudnék vezetni egy vendéglőt.

Egy hatalmas – háromszintes –, régi, lepukkant magyar éttermet vett át, és olyan embereket gyűjtött maga köré, akikkel felvirágoztatták a helyet.

A Hungarian Village néven futó vendéglőben Árpi, a magyar szakács folyamatosan finomította az étlapot, a külföldi vendégek igényeinek megfelelően. A zsírból és olajból például visszavettek, a paprikás íz viszont nyerő volt, és a töltött káposztát is ipari mennyiségben kellett készíteni.

A sikersztorinak Gabi szívinfarktusa vetett véget. Bár a könyvelést a férje csinálta, ezenkívül mindent ő felügyelt, szervezett, intézett az étteremben, és ezt nem bírta az egészsége, pedig ekkor még csak a harmincas éveiben járt.

– Ez bányamunka volt, de imádtam. Azt viszont ezerszer megbántam már életem folyamán, hogy emiatt kevesebbet voltam a gyerekeimmel. A lányokra bébiszitter vigyázott, amíg dolgoztam.

A vendéglátózás után egy nyugalmasabbnak ígérkező projektbe kezdett, és a kint élő magyaroknak szóló Magyar Élet újság főszerkesztője lett. Az írásban már volt rutinja, hiszen itthon maga írta a számait és paródiáit, amelyekkel fellépett, a kiadói tapasztalat hiánya viszont azt jelentette, hogy nem kötötték gúzsba a megszokások, hanem teljesen új megoldásokban gondolkodott.

Akkoriban, az internet előtti világban, a legnagyobb fejtörést az okozta, hogyan lehet a magyar híreket mielőbb eljuttatni Kanadába. Gabi összedolgozott egy magyar újságíróval, aki a Malév járatain küldte ki neki a legfrissebb anyagokat. Vett egy IBM számítógépet és egy tördelőprogramot, megtanult tördelni, és maga rakta össze a lapszámokat. A hetilapot egész Észak-Amerikában terjesztették.