Varázslatos Capri – Ahol még a citrom is sztár

Nálam például egy ideig a pénzhiány jött közbe. Aztán a határidők. Aztán a könyvek. Aztán a gyerek még kicsi ahhoz, hogy egy szigeten tologassuk föl-le babakocsiban. Aztán a gazdasági válság. Soroljam…? Volt egy kora tavaszi villámlátogatásunk, még a gyerek előtti időkben, de sem az időjárás, sem a szezon nem mutatta teljes pompájában a szigetet, ezért megfogadtam, hogy egyszer egy szép nyári napon visszamegyünk.

És tavalyelőtt végre ott találtuk magunkat Nápolyban, egy olyan kikötőben, ahol mindenki egyszerre beszélt, kiabált, ordítozott, dudált, integetett és kávézott, mint valami zsibvásárban.

A sziget, aminek lelke van

És aztán megérkeztünk a gyorshajóval Caprira.

Valahogy úgy tudnám ezt a kiszállást leírni, mintha egy olasz film díszletébe véletlenül besétálna egy magyar nő strandpapucsban, és próbálna úgy tenni, mintha teljesen természetes lenne számára, hogy türkizkék a tenger, színesek, és gazdagságról mesélnek a villák, és százmilliós jachtok parkolnak mellette.

A sziget ugyanis nem egysze­rűen csábító, hanem szinte felfoghatatlan: a házak színesek, a tenger túl türkiz, a pasik túl „olaszok”, és minden nyüzsög, „történik”, szóval valami őrület. Nem mondom, hogy tökéletes, mert a buszra vadászni kell, mindenki nekünk ütközik, de valahogy rögtön érkezéskor az volt az érzésem, hogy ennek a szigetnek lelke van.

És ez később be is bizonyosodott.

Fotó: Getty Images

Capri egy regényírónak veszélyes hely

Először kávét ittunk egy teraszon, és próbáltunk kulturáltan nem leesni a székről az árak miatt, aztán jött az érzés, hogy bár Nápoly és az Amalfi-part is „olaszos” – naná, hogy az –, de itt, Caprin minden valahogy intenzívebb: az illatok, a fények, a színek, de még az érzelmek is.

Ez is érdekelhet: Nápoly fillérekből? – Hátizsákos élmények Dél-Olaszországban

Olyannyira, hogy képjegyzeteket (fotó és jegyzet a telefonomban) is készítettem, regényíróként ugyanis Capri meglehetősen veszélyes hely: leültem reggelizni, kicsit nézelődtem, és a fejemben máris szereplők születtek. Ki lehet az az öltönyös férfi a park bejáratánál? Miért sír az a nő napszemüvegben? Mit titkol az elegáns hotel­tulajdonos? És vajon csak limoncellót árulnak abban a kis boltban? És itt tényleg ekkora sztár a citrom, hogy koktéltól a pólóig mindent rá építenek?

Úgy képzelem, ezen a szigeten minden mögött van még egy történet, esetleg egy másik ajtó, vagy egy titok, netán egy családi legenda, nemritkán pedig egy eltűnt szerelem. Egy furcsa mosoly, egy mondat, amit valaki félbehagyott.

És közben persze ott van a dolce vita is, az a fajta életérzés, amit az olaszok valószínűleg már az anyatejjel együtt kapnak meg: hogy ráérnek élvezni az életet. Hogy a vacsora minimum kétórás program. Hogy este tízkor még simán esznek tésztát. Hogy egy kávé nem ital, hanem valójában világnézet.

Ez is érdekelnek: Olasz életérzés karnyújtásnyira – Grado és környéke

Sellők a barlangban

Bár Caprira is hajóval jöttünk, hirtelen felindulásból befizettünk még egy hajóútra, így pár utastársunkkal és egy hercig kapitánnyal egy viszonylag nagy motorcsónakkal körbehajóztuk a szigetet. Ez a lehető legjobb döntésnek bizonyult: Caprit lentről, a tengerről látni!

Egymás után nyílnak a barlangok, a kapitány pedig minden második szikláról elhadart valamilyen legendát. Egyik barlangban szerinte sellők éltek, a másik szerelmesek búvóhelye, aztán valami kalózokról is költött egy mesét, és egy idő után már nem lehetett eldönteni, hogy ebből mennyi igaz, de Caprin az ember nem is akarja tudni a száraz igazságot.

A Kék-barlangnál például konkrétan olyan a víz, mintha valaki világítaná alulról. Linda, a lányom biztos volt benne, hogy ott sellők laknak, és őszintén szólva abban a fényben ezt még én sem mertem cáfolni. A Zöld-barlangnál kiszállhattunk fürdeni is, csodás úszkálni a smaragdzöld vízben, még ha együtt kell is tempóznunk másik öt hajó utasaival.

A Fehér-barlangnál a cseppkövekben gyönyörködhettünk. És ami a vízről szintén csodálatos, a Faraglioni-sziklák: tulajdonképpen erről a három szikláról még egy rajzról is felismerjük Capri szigetét.

Ezekre a sziklákra azonban a rálátás Capri városból, Augustus kertjéből a legcsodálatosabb, amely egy dús, virágoktól színes pihenő, botanikus kert. Amúgy közigazgatásilag a szigetnek valójában két „városa” van: a nyüzsi, turistákkal teli Capri és a nyugodtabb, magasabban fekvő Anacapri.

Citromfák felett, kisbuszban sikítva

A felvonó Anacapriban olyan élmény, amitől egyszerre lett volna kedvem sikítani és fotózni. Együléses kis libegők visznek fel a Monte Solaróra, a lábam a semmi fölött lógott, alattam kertek, tetők, citromfák, a háttérben a tenger – én pedig próbáltam nem arra gondolni, hogy ezt Magyarországon valószínűleg öt perc után bezáratná valamilyen hivatal. (Linda az apukájával inkább most kihagyta a felvonózást…) Fent viszont olyan a kilátás, hogy attól tényleg elakad a szavam.

Ha már Anacapri, persze elsétáltunk Axel Munthe házába is, amely a sziget egyik legkülönlegesebb helye. Nem hivalkodó, nem harsány, egyszerűen csak varázslatos. Tele történetekkel, könyvekkel, növényekkel, és hát természetesen lenyűgöző kilátással. Olyan, mint egy villa, ahol valaki tényleg élt, gondolkodott, szeretett és alkotott.