A pünkösdi hétvégén a XXX. Országos Gulyásverseny és Pásztortalálkozón jártunk a Hortobágyon lévő Pusztai Állatparkban, ahol a döntő napján, a selejtezők utáni reggelen már korán megtelik a nézőtér. A tribün előtt felsorakoznak a pásztorok, csikósok, a hintókon a hajtók mögött népviseletbe öltözött lányok ülnek. Mezőgazdasági iskolákból érkeztek fiatal bojtárok is.
A háttérben a gémeskút mellett két karám áll tele szürke szarvasmarhákkal, az egyikben üszők, a másikban borjak bóklásznak. A beszédekben elhangzik, hogy a gulyásverseny harminc éve még Bösztörpusztáról indult útnak, de a Hortobágyi Nemzeti Park is méltó helyszín, ugyanis 1999-ben felvették az UNESCO Világörökség listájára – nem közvetlenül a természeti kincsei, hanem az itt élő pásztorkultúrája miatt.
„Nekünk ez a vérünkben van”
Dr. Vajda Mária néprajzkutató, a debreceni Déri Múzeum nyugalmazott főmuzeológusa elemzi végig a résztvevők népviseletét. Sziporkázó a humora. Például a debreceni cifraszűr láttán az egyik pásztort megkéri, hogy a hátsó gallért kapucniként hajtsa fel a fejére.
– Majdnem úgy néz ki, mint egy csuhás – mondja neki, majd miután a gallért megköti elöl, folytatja: – Így már olyan lesz, mint a filmben Bud Spencer, amikor a bölcsőben fekszik.
A bojtárok kapcsán megemlíti, hogy régen leánykérésnél szándékosan ott felejtették a szűrüket, és ha a ruhát a család hajnalra kiakasztotta a ház elé, az azt jelentette, hogy nem járt sikerrel.
– Sokan gondolják, hogy szegény pásztorok a melegben meg- gyulladnak a subában, de a bunda vagy a suba télen fűt, nyáron hűt. Azt szokták mondani, hogy a suba széplány-takaró. Én már túl vagyok ezen a koron, de azért beleszagolok a bundába – jelenti ki dr. Vajda Mária, majd az egyik pásztor subáját szétnyitja, és beleszippant, a közönség nevet. – Azt szagoltam meg, van-e juhszaga, mert addig tartja a meleget, illetve addig lehet benne hűsölni, amíg az érződik rajta.
Az egyik fekete ingről eszébe jut, hogy régen a posztót juhtejbe és zabszalmába áztatták, és ha tél volt, akkor faggyúzták, zsírozták nemcsak a hajukat, hanem a gatyát és az inget is.
– Kint nem volt mosakodási lehetőség – magyarázza –, a pásztorok mégsem lettek tetvesek és bolhások, sőt a bőrük is olyan volt, mint a babapopsi.
Az egyik pásztor, Dóczy Imre a párjával, Zsólyom Dominikával érkezett.
– Nekünk ez a vérünkben van – osztja meg velünk Imre. – Magyarként, szkítaként, nomád nép tagjaiként mi más lehetne? Az őseink háromezer éve nem nyomdászok, marketingesek vagy politológusok voltak, hanem pásztorok. Úgy látom, a pesti ismerőseimen is, hogy Földanya mindenkit megszólít egyszer, csak van, aki meghallja, és van, aki nem. Én követtem a hívószót.
Ez is érdekelhet: A Hortobágy úgy, ahogy eddig még nem láttuk
Imre harminckét évesen a fővárosból vidékre költözött, hogy lovat, szürke marhát, kecskét vehessen. A mostani versenyre nyolc év kihagyás után nevezett újra. Azért jött, hogy nosztalgiázzon és szórakozzon, a pásztortalálkozókon szereti, ahogy a srácokkal ugratják egymást. Párja, Dominika gyönyörű, fehér népviseletben érkezett. Bár fiatalon néptáncolt, és a családja is mezőgazdasággal foglalkozik, először a saját útját próbálta járni, csak később tért vissza a magyar hagyományokhoz, miután Imrével és a rendezvénnyel megismerkedett. Amikor arról kérdezem, mit gondol, női szemmel mitől férfiasak a pásztorok, azt feleli:
– Rájuk nézel, és látod bennük az erőt.
A magyar rodeó a Hortobágyon
A marhakifogás versenyszámban a gulyáspárosoknak tíz percük van arra, hogy a hét üszőből minél többet a karámhoz kössenek. A hosszú, hurokban végződő pányvakötelet – amit a laikusok pontatlanul lasszónak hívnak, pedig annak más a vége – a marha szarvára dobják, majd az egyik pásztor a karám széléhez húzza az állatot, fejjel a kerítés felé, a másik pedig kiszalad, és kívülről a rövid kötéllel a karámfához rögzíti. A feladat akkor teljes, ha a marha fülszámát is leolvassák, majd leoldozzák róla a pányvakötelet, hogy a következő jószágnál is használhassák.
– A marhakifogás veszélyes, viszont olyan feladat, amit a gulyásnak el kell végeznie, például amikor kiemeli azt a jószágot, amelyik sántít – magyarázza a hangszóróban a műsorvezető. Közben halkan szól a Hortobágyon kivirult az ibolya című dal: „Én is gulyás leszek a Hortobágyon, / Gyepen hálok, nem a paplanos ágyon.”
Hátravan a versenyszám második része, az elengedés, ami szintén időre megy. A versenyt Bartha Tamás és Sándor Dezső nyeri: mind a hét jószágot befogják.
A következő szám a nyúlütés, ahol a pásztoroknak a botjukkal több méterről kell öt fanyulat eltalálniuk. A játék azoknak a régi időknek állít emléket, amikor az éhes gulyásnak a fürge vacsoráját messziről kellett leterítenie. Ezt a vetélkedőt is Bartha Tamás nyeri.
Jön a borjúfogás: a bíró kívülről bekiabálja valamelyik borjú fülszámának első négy számjegyét, a bojtároknak pedig az adott borjút puszta kézzel kell elkapniuk, hogy a számsor végét leolvashassák. A verseny abból áll, hogy mennyi idő alatt kapnak el öt állatot.
A pásztorok tudása generációról generációra öröklődik
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!