Almási Kitti – „Néha akár unatkozhatnék is”

Szóljon ez a beszélgetés arról, hogyan legyünk jól! De talán kezdjük azzal, hogy honnan tudhatjuk, ha épp nem vagyunk jól.

Általában ezt ahhoz szoktam kötni, hogy az alapvető funkcióinkat, a legfontosabb feladatainkat, életterületeinket mennyire töltjük be. Az is árulkodó, hogyan kapcsolódunk más emberekhez. Ezen nemcsak a legfontosabb kapcsolódásainkat, a családunkat és a barátainkat értem, hanem azokat a véletlenszerű találkozásokat is, amelyekben valaki megszólít minket. Valószínűleg sokaknak ismerős az az állapot, amikor azt érezzük, mindenki idegesít, minden megszólítást zaklatásnak veszünk.

Ez nagyon sokszor belső diszharmóniáról szól. Feltehetően nem vagyunk jól, ha minden ilyen párbeszéd feladatnak tűnik, vagy fárasztó. De az is figyelmeztető jel, ha azt vesszük észre, nem tudunk koncentrálni arra, ami egyébként érdekel minket, nem köt le a kedvenc könyvünk vagy sorozatunk, nincs kedvünk főzni, pedig amúgy szeretünk. Az étkezés, az alvás, a napi ritmus, a lendület mind jelzi, ha nem vagyunk jól, de fontos, hogy nem önmagukban kell ezeket nézni, hanem hogy a szokásoshoz képest van-e változás.

Ahogyan az anyaságban ismert az „elég jó anya” fogalma, úgy létezik olyan is, hogy „elég jól lenni”?

Ez egy szívemnek kedves megfogalmazás. Az Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyvemben külön fejezetet szántam annak, mit is jelent az elég jó. Hogy sokszor már nem is azt nézzük, nekünk elég jó-e valami, hanem hogy a másikhoz képest hogy állunk. Ez számos alkalommal abból fakad, hogy gerjesztett vágyakkal árasztanak el bennünket az online felületek.

Ez is érdekelhet: A nemet mondás művészete – Almási Kitti klinikai szakpszichológus rovata

És ami eddig elég jó volt nekünk, az már hirtelen nem tűnik annak, ha azt látjuk, mások egészen más szinteken élnek. Belső iránytűnket nagyon variálja a külvilág hatása. És azért nem tudunk „elég jó”-ban gondolkodni, mert ennek megfogalmazásához önmagunkból kellene kiindulnunk: a saját kereteinkből, korábbi vágyainkból, a számunkra fontos dolgokból és a saját eszköztárunkból.

Almási Kitti a Nők Lapja címlapján

Ehhez a belső iránytűhöz az önismeret a kulcs?

Amikor önismeretről beszélünk, sokan csak a nehéz szembesülésekre tudnak gondolni. Bűntudatra vagy egy megdolgozandó kapcsolati részre valakivel. A Ki vagy Te? című könyvem pontosan erről szól: az önazonosság és az elvárásoknak való megfelelés szembenállásának egyik legfontosabb része, hogy ki vagyok én, és mit szeretnék. Ez utóbbi a pszichológusnál töltött első időszak lényege: miért jöttem, miért most, mit várok a terapeutától, merre szeretnék mozdulni, és mi a végcél.

Az előadásaimon is gyakran emlegetem, hogy általában azt mindenki jól el tudja mondani, mit nem akar, kivel van tele a hócipője, de hogy mi felé menne ehelyett, vagy épp milyen partnert szeretne, nem tudja. Úgy várja el, hogy jól bánjanak vele, hogy valójában ő sem tudja, hogyan kell vele jól bánni.

Az önismereti munka legeleje, hogy ezt megfogalmazzuk.

Ez azért is nehéz, mert gyerekkorunk óta meghatároznak bennünket az elvárások. Sokan vannak, akik megingathatatlanul biztosak abban, hogy jó nekik mindaz, amit egyébként teljes mértékben elvárásból csinálnak.

Ez is érdekelhet: „Ne feszüljünk rá a dolgokra!” – Beszélgetés Almási Kittivel

Mintha most a pszichológiai irányzatok és önismereti trendek között is az lenne a forró téma, hogy mit kaptam, és mit viszek ebből tovább.

A szakemberek sem mindenben értenek egyet, vagy vallják ugyanazt. Én magam a személyes felelősségvállalással szeretek foglalkozni. Az egyetemen meghatározó olvasmány volt számomra Paul Watzlawick és szerzőtársai Változás című könyve. Ők azt a kérdést forszírozzák, hogy mit teszel azért, hogy itt tartasz, mi ebben a te felelősséged. Ezt a kérdést sokan nem szeretik, inkább hárítják a felelősséget. Sokszor azok az irányzatok lesznek divatosak, amelyek a felelősség eltolásával járnak.

Én viszont nem ezt képviselem, mert az, amin változtatni tudunk, a mi kezünkben van. Sokszor firtatjuk a szülők felelősségét, ami fontos, hiszen valóban sok mindent torzíthatnak a látásmódunkban, a hozzáállásunkban vagy az eszköztárunkban. Ugyanakkor veszélyesnek tartom, hogy számos kisimítható szülő-gyerek kapcsolat megy tönkre azért, mert valaki elvágja a szálakat. Léteznek olyan romboló élethelyzetek, ahol tényleg nincs más választás, de nem annyi, amennyi széthullik emiatt.

Lehet, hogy könnyebbnek tűnik valakivel megszakítani a kapcsolatot, mint odalépni, és tisztázni nemcsak az ő, hanem a saját felelősségünket is. De azt látom, hogy kerülőutakon, búvópatakként ezek ugyanúgy meghatározzák a reakcióinkat, az életünket, a keserűségünket, a frusztrációnkat. Minden irányzatnak van alapja, de nem látom jól működőnek a tisztán egy típusú megközelítést. Érdemes rászoknunk arra, hogy foglalkozunk magunkkal, rátekintünk dolgokra.

Ez is érdekelhet: 7 gyereknevelési mód, ami szorongáshoz vezet

Mindig arra, amihez éppen elég erősek vagyunk. Nem lehet mindent egyszerre megoldani. Szeretem ezt életre szóló folyamatként felfogni, így a látszólag mindent megoldó elveket és módszereket nem támogatom. Ez az élet minden területén igaz. Gondoljunk csak a kontrollálatlan gyógyszerszedésre