Almási Kitti pszichológussal január közepén ülünk le beszélgetni. Már dolgozik, de még kipihent: az előző héten síelni volt. Ezt onnan tudom, hogy kitett az egyik közösségi oldalra egy posztot, amely meglepően nagy sikert aratott.
A bejegyzés arról szólt, hogy a tíz évvel ezelőtti síbaleseted után is űzöd ezt a sportot minden évben, és ennek különös jelentősége van.
Almási Kitti: A bejegyzés arról szólt: ha leestél a lóról, ülj vissza rá. Azért tettem ki, mert maga a téma fontos, és ugyan megfogalmazhatnám újra más szavakkal, de úgyis ugyanez lenne a lényege. Életem során nagyon ritkán kerültem olyan helyzetbe, amikor kiszolgáltatott voltam. A balesetem utáni év azonban a rehabilitációról szólt, amit masszívan végigmankóztam. Minden szalagom elszakadt a bal térdemben, és sok hónapnyi gyógytornával jutottam el odáig, hogy be tudjam hajlítani rendesen a lábamat.
Furcsa volt, hogy mások segítségére szorultam, és hogy ennyire hirtelen történhet valami az életben. És az egész nagyon lelassított. Aztán amikor később újra ráálltam a sílécre, és épphogy csak elkezdett csúszni, erős szorongásos tüneteim támadtak, ami új volt számomra.
Tulajdonképpen visszatértem egy helyzetbe, ahol a fájdalom ért, és aminek sokáig ittam a levét. A poszt tehát arról is szólt: Miért jövök vissza egyáltalán? Miért jó, ha visszajövök? Vagy miért nem jó? Hogy tud mindez az áldozatiságról szólni? Mennyire figyelek a belső jelzéseimre? Hogyan tanulok abból, ami történt?
A lényeg, hogy a teljes elkerülés helyett megtalálható az a mezsgye, amely még jó nekünk.
Nem kell a fekete pályán siklani, elég lesz az eggyel könnyebb. Mindezt kivetíthetem másra is. Például sokszor találkozom azzal, hogy valakit rettenetes dolgok érnek egy párkapcsolatban, akár érzelmi vagy fizikai bántalmazás, de nem az a cél, hogy soha többet ne menjen egy párkapcsolat közelébe sem, hanem térjen át más pályákra. Olyanokra, amelyek kellemesek, ahol jól tud magára figyelni, és ahol nem veszíti el a kontrollt. Azt tapasztalom, nagyon sokan tudnak azonosulni ennek a posztnak a mondandójával.
Említetted, hogy új érzés volt számodra a szorongás. Ez azt jelenti, hogy korábban Almási Kitti nem szorongott?
Nem azt mondom, hogy nem szorongtam, hanem hogy alapvetően nem ez határoz meg. Én egy „csinálós” ember vagyok. Ha adódik egy nehéz helyzet, akkor nem arra szoktam fókuszálni, hogy kudarcot vallhatok, hanem hogy mi a következő lépés, amit megtehetek. A cselekvés általában segít: ha szorongsz, de teszel valamit, akkor azt érzed majd, hogy valamelyest a kezedben tartod a helyzetet. Mindig azt nézem, hogyan menthető egy-egy szituáció, és hogyan lehet a legjobbat kihozni belőle.
Még egy utolsó kérdés a balesetről. Ha konyhapszichológiai módon fogalmaznék, azt mondanám, okkal történt, hogy lefékezett téged valami. Hiszel az ilyesmiben?
