Játékkal az akadálymentes társadalomért – „Ne gondold túl!”

A kiadónk földszinti termében vállalati szemléletformáló tréning zajlik, a hét résztvevőt – a Nők Lapja újságíróit, vezetőszerkesztőjét, tervezőszerkesztőjét – két csapatra osztották. A kék szőnyegen legók hevernek, azokból kell tornyot építenünk úgy, hogy nem kapcsolhatjuk össze őket, csak egymás élére pakolhatjuk a darabokat.

Amikor a játék elindul, lecsúszom a székről, hanyatt fekszem a többiek elé, és némán bíbelődöm a kockákkal. Feszengésemből Lami Juli semmit nem érzékel, mert olyan buborékfóliás szemüveget húztak rá, amely a látását korlátozza. Átpillantok a másik csapatra: Bus István folyamatosan helyben fut.

Torzítás és túlgondolás

A feladat előtt kártyákat húztunk, azok alapján dőlt el, ki milyen szerepben építi a közös tornyot. „Te most egy súlyosan, halmozottan sérült ember helyzetébe fogsz beleilleszkedni, aki mozgásában és beszédében akadályozott. A játék során a földön kell feküdnöd, a hátadon, és nem beszélhetsz” – nyomtatták az enyémre.

Juli olyan karakter bőrébe bújt, aki a koraszülöttség miatt agyi károsodást szenvedett, ezért a látása is megsérült. Csapattársunk, Sebestyén Hédi csak magánhangzókkal kommunikálhat, és a hüvelykujjait sem használhatja, ráadásul a játék felétől egy képzeletbeli retinaleválás miatt szemtakarót kap. Hogy ő se maradjon ki az építésből, két ökle közé szorítja a kockát, én pedig háton fekve igyekszem a kezét a toronyhoz irányítani. Többször leborítjuk, csak a harmadik próbálkozásunk sikeres.

Balázs Barbi, Varga Mónika és Dudics Emese – Mindenki másban volt erős (Forrás: Falus Kriszta)

Később megosztjuk egymással a tapasztalatokat. A legtöbb beszámolóból a zavartság, a gátlás és a kiszolgáltatottság köszön vissza. A másik csapatból Dudics Emese­ csak a jobb karját használhatta, ökölbe szorított kézzel. Eleinte azt hitte, a fogyatékosságáról nem is beszélhet, de utána rájött, hogy bátran segítséget kérhet a többiektől, onnantól tervezőszerkesztőnkkel, Varga Mónikával közösen építettek.

Ez is érdekelhet: Magyar lelet: megdöbbentő, hogy bántak őseink a fogyatékossággal élőkkel

– A tréningeken a legtöbben magukra veszik azt is, hogy nem tudnak beszélni, még akkor sem, ha a kártya szerint például csak a kezük nem működik – magyarázza a tréning egyik vezetője, Török Flóra, aki tavaly közösségszervező kategóriában Nők Lapja Példakép Díjat kapott. – Ez a túlgondolás, torzítás, hogy a fogyatékos emberek állapotát rosszabbnak látjuk, mint amilyen valójában, a mindennapokban szintén gyakori.

Répa úr fehér bottal

A tréninget az Egyesület az Inklúzióért két vezetője, Török Flóra és Bokor-Bacsák Györgyi tartja. A szervezetet egy harmadik édesanyával, a pszichológus és meseterapeuta Élő Fruzsinával alapították 2017-ben. Flóra és Fruzsina olyan gyereket nevelnek, akinek több segítségre van szüksége – magukat spéci szülőknek hívják. Györgyi mint önkéntes és gyógypedagógus csatlakozott hozzájuk. Az inklúzió azt jelenti: minden embernek helye van a közösségben.

A játékok teljesen beszippantották a résztvevőket (Forrás: Falus Kriszta)

Először olyan akadálymentes játszótéri játékokat készítettek, amelyekkel együtt szórakozhattak a fogyatékossággal élő és a nem fogyatékossággal élő gyerekek. „Zavartság, félszeg mosolyok, félrenézés vagy váratlan és furcsa kérdések – sok felnőtt így reagált, ha észlelte, hogy egy spéci gyereket toltunk be a játszótérre – idézték fel a honlapjukon. – Éreztük, hogy tennünk kell valamit, hogy a következő generáció nyitottabb legyen, bátrabb, merjen kérdezni és kapcsolódni.”

Először egy újlipótvárosi osztálynak szerveztek szemléletformáló foglalkozást, amelynek során a lelkes diákok néhány percre fogyatékos emberek bőrébe bújhattak. A csapathoz mára olyan plüss-segítők is csatlakoztak, mint például a kerekesszékes Cini vagy Répa úr fehér bottal.

Ahány ember, annyi kulcs (Forrás: Falus Kriszta)

– Egyre több korosztályhoz jutottunk el, de miközben a „sima” emberek szemléletén dolgoztunk, fontosnak tartottuk, hogy azok a családok se érezzék kirekesztve magukat, amelyekben fogyatékos gyereket nevelnek. Ezért olyan közösségeket teremtettünk, ahol senkinek nem kell magát ufónak éreznie – mondja Flóra. – És ennek a két csoportnak a találkozása az igazi kulcs.

A fogyatékosság közügy

A legó a többi játékban is segít nekünk. Kapunk hat különböző színű kockát, és mindegyik szín más tulajdonságunkat jelöli, például, hogy erősségünk a logikus gondolkodás, vagy hogy alkotóművész típusok vagyunk. Az elemeket úgy kell sorba kapcsolnunk, hogy legfelül legyen az, amelyik a legjellemzőbb ránk, legalul pedig az, amelyik a legkevésbé.

A kockák azt üzenik: mi mind egyéniségek vagyunk (Forrás: Falus Kriszta)

Utána a legfelső kocka alapján a kollégákkal csoportokba rendeződünk. A legtöbben az emberek iránti érdeklődést választottuk, tehát legfelül a piros kocka virít, alatta viszont mindenkinek más mintázatú a tornya. Ez jól szemlélteti azt, hogy ha a felszín alá nézünk, nincs két egyforma ember, ahogy azt is, hogy a fogyatékosság csupán egyetlen tulajdonság a sok közül, nem szerencsés az alapján kategorizálni másokat.

A program utolsó részében a fogyatékosságok megnevezéseivel foglalkozunk, hogy mi számít korrektnek, és mi az, ami már bántó lehet.

– Az esetek nyolcvan százalékában már akkor jók vagyunk, ha a fogyatékosságot jelentő szót jelzőként használjuk, és utána jelzettként következik az a személy, akiről beszélünk. Például: látássérült ember, mozgáskorlátozott sportoló, beszédfogyatékos testvérem – magyarázza Györgyi. – Ezzel éreztetjük a másikkal, hogy nem a fogyatékosságával azonosítottuk, hanem látjuk benne az embert.

Györgyiék az egyesület üzeneteit már tízezer gyerekhez eljuttatták (Balról jobbra: Dudics Emese, Sebestyén Hédi, Balázs Barbi) (Forrás: Falus Kriszta)

Az egyesület az elmúlt években számtalan projektet indított, képeznek szakembereket, pedagógusokat, szociális munkásokat is.

– A fogyatékosság közügy. Szét kell osztanunk a terhet, nem hagyhatjuk azokra a családokra, amelyekben az érintett gyerekek felnőnek, vagy azokra a munkahelyekre, ahol az érintett emberek dolgoznak. Nem különíthetjük el a fogyatékos munkavállalókat. Ügyesnek, nyitottnak és rugalmasnak kell lennünk, hogy egymás különbözőségeit kiegészítve együttműködhessünk – mutat rá Györgyi.

Flóra pedig azt az esetet eleveníti fel, amikor egy céges tréning után odament hozzájuk az a résztvevő, aki addig csendes megfigyelőként volt jelen. Azt mondta, két hónapja diagnosztizálták autizmussal, és felszabadítónak érezte, hogy a kollégáival a program hatására tudnak majd a témáról tisztelettel és kapcsolódva beszélgetni.  

„Az udvariasság minden helyzeten átsegít”

– Ha új társaságba, új közösségbe megyek, általában nyitott és kíváncsi vagyok, szívesen kezdeményezek – osztja meg velünk kollégánk, Oláh-Koppány Andrea, akinek kerekesszékes újságíróként saját tapasztalatai vannak a témáról. Beszélgetés közben akkor érzi magát komfortosan, ha a másikkal egy szemmagasságban csevegnek, például ha a partnere ül.

Azt nem szereti, amikor leguggolnak mellé, a hasonló gesztusokat érdemes inkább a kisgyerekeknek vagy a kiskutyáknak tartogatni. Egyébként a legtöbb ember intelligens, jól kezeli a különbségeket, és az udvariasság minden helyzeten átsegít, teszi hozzá. Azzal kapcsolatban, hogy mit érez illetlenségnek vagy kellemetlennek, Andi két esetet emel ki.