Te vagy a harmadik kismama, akivel egy héten belül találkozom, és olyannak látlak titeket, mint a nyugodt derű szigeteit a bennünket körülvevő zajban és őrületben. Pontos a diagnózisom?
Igen. Érdekes, hogy erőteljesen zajlik a közélet, de én mégis úgy élem meg, mintha egy izgalmas Netflix-sorozatot néznék. Biztosan ösztönös, hogy kevésbé viselnek meg a külvilág történései, és nem vonódom be annyira, mint korábban. Van körülöttem egy védelmi burok, és azok a dolgok, amelyekre nem tudok most érdemben hatással lenni, kívül maradnak a mi kettőnk kis világán. Fizikailag is jól viselem a várandósságot, olyan energikus vagyok, mint korábban.
Két évvel ezelőtt ugyanebben a kávézóban ültünk, a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című előadásról beszélgettünk, amelyet a pároddal, Rusznák Andrással játszottatok, és arról szól, hogy egy házaspárnak halva születik a kisbabája. Nem tudhattam, hogy Andrissal akkor már évek óta azért küzdöttetek, hogy gyereketek legyen. Miért vállaltátok el ezt a lelkileg egyébként is rendkívül megterhelő előadást?
Amikor elénk került a darab a Loupe Színházi Társulásban, már világos volt, hogy a teherbe esés nálunk valamiért nehezített pálya. Egyébként én pici korom óta féltem attól, hogy ez nekem nem fog sikerülni. A nagymamám első gyermeke halva született, több napig vajúdott vele. Ezt sokszor elmesélte, számára semmilyen durva történet nem volt tabu. Nálunk ezek voltak az esti mesék.
Vörösváron valahogy van egy kultúrája annak, hogy a sváb nénik izgalmasan mesélnek borzongató, szörnyű dolgokról. Rengeteg ilyen sztorit ismertünk gyerekkorunkban. Hallottunk a néniről, akit megrázott a vasaló, és meghalt; a kislányról, aki meggyulladt a tábortűztől, és meghalt; a bácsiról, akinek a kenyérszeletelő gép levágta három ujját… De a saját családunkban is megvoltak ezek a rémtörténetek: anyukám kiskorában leesett a konyhapultról és elájult, a nagynéném elveszett a kukoricásban, és még tudnám sorolni.
Mi ezektől nem féltünk, inkább azt tanultuk meg, hogy az élet természetes velejárója, hogy veszélyek leselkednek ránk. Viszont a nagyi halva született kisfiának története valamiért mélyre ment bennem, talán azért is, mert a családunkban a perinatális veszteség vissza-visszatérő elem volt. Amikor nem jött össze a saját baba, úgy éreztem, ezek a mélyen bennem élő családi traumák is gátját képezhetik a gyermekáldásnak, ezért muszáj rajtuk dolgoznom.
Ez is érdekelhet: Két évvel ezelőtt így mesélt Sodró Eliza a munkáról, párkapcsolatról
Egyszer azt álmodtam, hogy üldöz egy hatalmas farkas, és amikor már annyira kimerültem, hogy tudtam, végem van, akkor megálltam, megfordultam, és azt mondtam: itt vagyok, akármi történik, én nem futok tovább. Akkor a farkas ledöntött a lábamról, fölém hajolt, végignyalta az arcomat, és elment. Ez revelatív élmény volt, megértettem, hogy nem érdemes elfutni a félelmeink elől, hanem szembe kell néznünk velük.
Éreztem, hogy meg kell csinálnom ezt az előadást, és valóban, már a próbafolyamat is egyfajta terápiaként működött. A huszadik előadás körül jutottam el oda, hogy meg tudtam magamnak fogalmazni: ez a karakterem, Alex fájdalma, nem az enyém. A nagymamám fájdalma, nem az enyém. Az én történetem máshogy fog alakulni. A kezemben van a sorsom.
