Nők Lapja: Szia, Rozi! Remélem, nem a gyerekeidre szánt idődet rabolom el éppen. Lelkiismeret-furdalásom lett, amikor tegnap a telefonban azt mondtad, hogy csak délelőtt fogsz hazaérni Szekszárdról. 

Lovas Rozi: Dehogy! Most éppen alszanak a gyerekeim, Jánossal bedugtuk őket az ágyba egy kis délutáni pihenésre. Itt lakunk a szomszéd utcában, a beszélgetés végén hazafutok, és négykor már viszem is az ötéves Misát úszásra. Tegnap este előadásom volt Szekszárdon, a Lányok, fiúk című. Dennis Kelly­ angol drámaíró monodrámája, tavaly márciusban volt a bemutatója, most lesz az ötvenedik előadás. Nagyon nagy kihívás, egy óra negyven percig egyedül állok a színpadon. Stand-up-tragedyként határoztuk meg a műfaját. Nagyon szeretem, de alaposan elfáradok benne. 

Áruljuk el, hogy a királyi többes a Loupe Színházi Társulást takarja, ami egy független színház. Három kollégáddal, Lengyel Tamással, Molnár Áronnal és a férjeddel, Horváth János Antal író, rendezővel alapítottátok két éve. A Lányok, fiúk nagy érdeklődésre számot tartó előadás, a családon belüli erőszakról szól.

A színpadon egy nő mesél viccesen az életéről, a karrier­jéről, a párválasztási bénaságairól, a férjéről, a gyerekei­ről, hétköznapi dolgokról, amikkel mind találkozunk, ezért könnyen tudunk kapcsolódni. Aztán egyszer csak átfordul a történet egy brutális tragédiába. A szerző mérnöki pontossággal adagolja az információkat, és zseniálisan rejti el azokat a piros lámpákat a szövegben, amelyeken simán át tudsz siklani, ha nem figyelsz, aztán utólag átgondolod őket, és hirtelen ráébredsz, hogy mit lehetett volna másképp csinálni, időben észrevenni. Illetve hogy mennyivel több nővel, férfival, gyerekkel, családdal történik ez meg, mint gondolnánk! Soha nem vágytam arra, hogy egyedül álljak a színpadon, most is kizárólag az a szándék vezérelt, hogy ezt a történetet muszáj elmondanom. Hogy ha valakivel ilyesmi történik, vagy a környezetében lát ilyet, ne dugja homokba a fejét. Ha csak egy ilyen ember lesz, megérte. 

Minden előadásotokban azon fáradoztok, hogy felhívjátok a figyelmet egy negatív társadalmi jelenségre. Pedig bizonyára kényelmesebb lenne egy kőszínházban, fix fizetésért dolgozni. Emlékszem, amikor a Radnóti-színház társulatához szerződtél, úgy érezted, megérkeztél. 

Igen, az egy remek társulat, de ott nem alakíthattam szabadon a sorsomat, márpedig egyre sürgetőbbé vált, hogy a saját kezembe vegyem az életemet. Óriási felelősség és kockázat, viszont szabadon alkothatok egy baráti közösségben, az meg külön öröm, hogy így bejött, amit elképzeltünk. Kíváncsi ember vagyok, minden érdekel, szeretek rálátni a dolgokra, képezni magam. Most végre fontos dolgokról beszélünk, arról a valóságról, amelyben élünk. És én hiszek abban, hogy a színházban mindannyiunkat érintő problémákról kell szót ejtenünk. Hogy cizelláljuk, mélyítsük, sűrítsük a gondolatainkat, hiszen nincs annál izgalmasabb, mint az emberi létezés. Pláne, ha közben megszületik bennünk az érzés, hogy nem vagyunk egyedül, mások is ugyanazokkal a dolgokkal küzdenek. A történet a színpadon rólad is szól, és összezárva sok száz ismeretlennel mégiscsak kollektív élmény. Szerintem ez csodálatos dolog! 

Irdatlan munkát végzel, járod az országot, reggel érsz haza, és kezdődik a második műszak a két kisgyerekkel. Hogy bírod? 

Már tanulom, hogyan lehet nemet mondani bizonyos felkérésekre. Próbálom kiszűrni az életemből azokat a dolgokat, amelyekre nincs szükségem, mert csak az időmet rabolják, és egyre bátrabb és szigorúbb vagyok ebben, mert annyi olyan szelete van az életemnek, amit viszont rettenetesen szeretek. Például a gyerekek meg a színház. Néha nem könnyű, nagyon elfáradok. Most pont azt kellene kitalálnom, hogyan tudnék kicsit ventilálni, kipihenni magam, újratöltődni.

Lehet, hogy fel kellene eleveníteni régi tevékenységeket? Hiszen te valaha motoroztál, teniszeztél, zenéltél… 

Most is motorozom meg teniszezem, egyedül a zene maradt abba, mert a zenekarunk feloszlott. A gyerekekkel folytatjuk, főleg Misa szeret gitározni, zongorázni, dobolni, nagy csinnadrattákat csapunk. Talán az elcsendesedés hiányzik inkább, bár próbálkozom ezzel is, néha kiszakítok magamnak egy kis időt, amikor elvonulok, sétálok, olvasok vagy imádkozom. Erős a hitem, és ahogy telnek az évek, egyre erősebb. A családunknak ez az egyik tartóoszlopa, én és János is így nőttünk fel. De igyekszem tekintettel lenni az idő múlására is, hogy a körülmények és a prioritások közben megváltoztak, és már nem akarok beleszakadni abba, hogy minél több dolgot megismerjek, úgyis annyi mindent kipróbáltam már. Most az a feladatom, hogy egyensúlyban tartsam azokat a tevékenységeket, amelyekhez kedvem van. A gyerekeim, Misa és Iza születése egy csomó mindent felülírt bennem, és azt vettem észre, hogy ma már az motivál jobban, ami velük történik. Egy csomó tudás került a batyumba ezzel a két kicsivel, meg azzal a szeretettömeggel, ami velük érkezett, és ezt egyébként szívesen vissza is adom a szakmámon keresztül. 

A karrier és a család közötti egyensúlyozáshoz a legtöbb nőnek segítségre van szüksége.

Nekem van segítségem, csatasorban áll mindkét nagymama, nagypapa, és egyenrangú társak vagyunk a szülőségben a férjemmel is. De tény, hogy rengeteg energiát fektetek az egyensúly megtartásába. A munkát és a gyerekek körüli teendőket megszervezni, összehangolni iszonyú nehéz. Jó lenne néha csak úgy lazán „beleélni” a világba, de még tanulnom kell, hogyan lehetne ezt kicsit könnyedebben csinálni, kivenni a fáradtságfaktort ebből az egészből. Most, hogy már a kezünkben tartjuk az életünket, csak rajtunk múlik, milyen tempót diktálunk. 

Azért úgy látom, még rendesen vágtatnak veletek a lovak… És képes vagy mélységgel megtölteni akár egy vígjátéki karaktert is, mint legutóbb a Futni mentem című filmben. Egy családanyát játszol, aki féltékeny a férjére. Honnan húztad elő ezt az érzést? 

Nem sémákban kell gondolkodni. Mindenkiben fellelhető az érzelmek széles palettája. Hiszen láttál már ilyet, egyetlen nő vagy férfi sem viseli jól, ha megcsalják. Mi, színészek pedig arra vagyunk kondicionálva, hogy képesek legyünk empatikusan viszonyulni ezekhez az érzésekhez. Egyébként is közel állt hozzám a karakter, szerettem játszani, hiszen most nekem is az anyaság, a család a fő érdeklődési területem. 

A gyerekeid egészséges táplálása érdekében még egy ilyen irányú képzést is elvégeztél. Azóta másképp főzöl? 

Igyekszem, és néha elég jól is megy, de az az igazság, hogy anyukám ezt sokkal jobban csinálja nálam. Nagyon finomakat készít, tradicionális ételeket, ugyanakkor mindig nyitott az újításokra. Próbálom ellesni tőle. 

Gondolom, nem kell átírnod a mintát, amit kaptál.

Nem, szerencsére. Nagy szeretetben nőnek fel a gyere­keim, nagycsaládban, aminek nem győzök örülni, hiszen így sokkal több inger éri őket, és sokféle mintát látnak, amitől szélesebb látókörűvé, intelligensebbé válnak. Én meg próbálok nem lelkiismeret-furdalással gondolni arra, hogy gyakran nem én mesélek nekik elalvás előtt, hanem az apukájuk vagy valamelyik nagyszülőjük. Minden generáció más meséket, sztorikat ismer, de ami a legfontosabb, hogy biztonságos, szeretetteli közeg veszi körül őket.