Az Egy nap című magyar filmben Szamosi Zsófia egy háromgyerekes anyát alakít, aki úgy próbálja feldolgozni férje érzelmi hűtlenségét, hogy mellette nyakig úszik az otthoni teendőkben. „A tornazsák megvan?” – kérdezi a kisfiától a reggelinél, majd miközben a mosogatógépbe pakol, telefonon egy banki ügyintézővel vitatkozik.
Munka után balettórára viszi a kislányát, átöltözteti, majd amikor kilép a parkolóba, egy dühös sofőr sértegeti, mert nem tudott tőle kiállni. Útközben egy másik anyukának telefonál, hogy a lányaik összekeverték a balettcipőt. Este az anyósával beszélget egy kicsit a konyhában, és szóba kerül a főszereplő férje is. „Szabolcs mostanában úgy járkál, mintha a világ összes fájdalma az ő vállát nyomná” – mondja az anyós. A feleség csak némán néz maga elé. Aztán feleszmél, hogy folyik a csap, és felhívja a vízszerelőt.
Anyaság és jövőkép
Dr. Geambașu Réka, az ELTE KRTK és a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetének adjunktusa szerint a kimerültség, ami az anyákat sújtja, szinte elkerülhetetlen, mert – miközben azt halljuk, hogy a gyermek közös érték – a társadalom magára hagyja az anyát.
– Minden szereplő számára „kényelmes” az, ha az anya viseli a gyermek majdani boldogulásának teljes felelősségét. Jól szemlélteti ezt például korunk mumusa, a képernyő is. Folyamatosan azt hallgatjuk, hogy a gyerekekre káros, de nem igazán kapunk hozzá segítséget, úgy küzdünk a kütyükkel, ahogy tudunk. Aztán meg elengedjük a gyereket iskolába, ahol lyukasórákon simán betesznek neki egy filmet.
A közszolgáltatások leépültek, a szociális háló, a színvonalas egészségügyi ellátás és oktatás közfinanszírozott formája gyakorlatilag eltűnőben van, mert a társadalom nem teszi bele a szükséges erőforrásokat. Úgy kell nevelnünk a gyerekeket, hogy majd a munkaerőpiacon nagy bizonytalanság vár rájuk.
Ez vezet ahhoz, hogy az anyák könnyen azt érezhetik, hogy szinte már a terhességi teszt második csíkjától résen kell lenniük, hogy gondoskodhassanak a gyerek későbbi boldogulásáról – mondja a szociológus. – Kutattuk azt a tépelődést, ami az iskolaválasztáshoz kötődik.
Az anyák legalább fél évet azzal töltenek, hogy „főállásban” iskolát keresnek, anyatársakat kérdezgetnek a játszótéren, nyílt napokra járnak, internetes fórumokhoz csatlakoznak. És a végén, kevés kivételtől eltekintve, gyötri őket a kétség, hogy jól döntöttek-e. Az egésznek ki lehetne húzni a méregfogát, ha mindenütt egyforma, magas színvonalú oktatás folyna.
Ez is érdekelhet: „Ezt sosem gondoltam volna a szülőségről” – Anyák őszinte vallomásai
Dr. Geambașu Réka szerint az anyák annak a lelki terhét cipelik, hogy a mai döntéseiken múlik a majdani huszonéves lányuk és fiuk boldogulása.
– Nyilván nem azt állítom, hogy mindenkit megvisel az anyaság, valahogy csináljuk, de végtelen nagy lelki árat fizetünk érte, a bűntudat szinte szükségszerű „tartozéka” a kortárs anyaszerepnek. Amit egyébként nem érzünk nagy áldozatnak, ha a gyerek jól „beválik”, és felnőttként stabil egzisztenciát épít ki – folytatja.
– Álságosak azok a tanácsok, hogy engedjük el az elvárásokat, nem kell háromféle bejgli, és nem szükséges a gyereket körülugrálnunk. Egyrészt mert ezek is az anyákra hárítják a felelősséget, hogy ők rontják el, másrészt pedig mert annyira rosszak a közszolgáltatások, hogy anyai figyelem és munka nélkül tényleg nem megy.
Az Egy nap című filmben Szamosi Zsófi karakterét maga alá temetik a mindennapok
Önismeret és határhúzás
– Anyaként az állandó döntéskényszer és a napi huszonnégy órás készenlét a legfárasztóbb – mondja Biriszló-Karay Eszter, négy gyerek édesanyja. – Már leendő anyaként is, amikor még csak az első gyerekünket várjuk, folyamatosan döntenünk kell: hol szüljünk, hogyan szüljünk, fogunk-e szoptatni, és egymillió kérdést tesz fel a védőnő, a nőgyógyász, a munkáltatónk. Amikor pedig megszületik a gyerek, mi maradunk vele otthon, és nekünk kell kiválasztanunk a ruhájától kezdve mindent.
Ha kirándulunk a családdal, a fejünkben az pörög, hogy minden szendvics megvan-e, feltöltöttük-e a telefont, hogy ne tévedjünk el, minden gyereknek megvan-e az esőnadrágja. Ráadásul nőként gyakran érezzük azt, hogy még ha a párunk ki is venné a feladatokból a részét, nincs ezekben nagy rutinja, és túl sok energia elmagyarázni neki a teendőket. Ezért hajlamosak vagyunk inkább gyorsan letudni mindent mi magunk.
Eszter a pihenést gyakran önzésnek érzi, a túlhajszoltságtól viszont kimerül, elaprózódik a figyelme, és nehezen összpontosít, ilyenkor átkapcsol robotüzemmódba. Néha legszívesebben csak csendben ülne tizenöt percig. Számára kezdő anyaként a közösség adott kapaszkodót. Amikor megszületett a kislánya, még a fővárosi József Attila-lakótelepen laktak, ahol a környéken élő kisgyermekes édesanyák önkénteskedésével elindult az Anyahajó Anyaközpont, amelynek tagjai egymást segítették.
Egy babahordozókör kapcsán találkozott velük. Amikor a második és harmadik gyermeke, a két kisfia megszületett, már az Anyahajó leányságának tagja volt. A közös programokon sokat tanulhatott a gyereknevelésről is: szerveztek hordozókört, szoptatást támogató baba-mama csoportot, játszótéri eseményeket, kézműves-foglalkozásokat, sőt gyerekmentes, felnőtteknek szóló programokat is. Ha valamelyikük beugrott a boltba, vagy hivatalos ügyet intézett, vigyáztak egymás gyerekeire.
Ez is érdekelhet: Ezért lesznek az anyák a legjobb munkavállalók – 5 szupererő, amit csak ők birtokolnak
– Segített, hogy beszélhettünk a nehézségekről, és sorstársakra találtunk. Ennek az összekapaszkodásnak van egy felszabadító hatása is, hogy nem vagyunk egyedül. Egy-egy találkozó után sokszor mentem haza úgy, hogy tíz centivel a föld felett lebegtem.
Tudtam, hogy nem változott meg semmi attól, hogy két órán keresztül beszéltünk, legalábbis látszólag, hiszen ugyanúgy várt a szennyes meg a számtalan feladat. De azt éreztem, hogy ha másoknak sikerült túlélniük ezt az időszakot, akkor én is megbirkózom vele.
Ilyenkor elkezdődik belül az önmunka: Miért is csinálom ezt? Kiért csinálom? Egy támogató környezet ezekben a kérdésekben komoly támaszt adhat az anyáknak – idézi fel. – Most, hogy visszatértem a munka világába, és a feladatok ugyanúgy megmaradtak, azt látom, hogy muszáj meghúznunk a határainkat, amihez viszont következetesség kell, nagy önismeret és a motivációink ismerete. És kell hozzá egy támogató társ is.
Ha szükséges, változtassunk!
Az Anyahajó Anyaközpont egyik tagja Prajda Anita, aki pszichológusként sokat foglalkozik az anyaság lelki oldalával.
