Szerinted miért van az, hogy a legtöbb magad korú művész elzárkózik, ha a menopauza szóba kerül?
Nem tudom, bennem fel sem merült, hogy egy ilyen horderejű ügyben ne álljak ki az emberek elé. Fontos, hogy beszéljünk erről, és ki más tegye ezt meg, ha nem egy közszereplő? Anyáink még úgy szocializálódtak, hogy a „női bajokról” nem illik beszélni, sőt azokat titkolni kell, de közben eltelt harminc év, és nekem már meg sem fordul a fejemben, hogy ez tabu lenne.
A Menopauza című zenés előadásra is igent mondtál évekkel ezelőtt.
Pedig akkor még nem is voltam benne a változókorban! Mondhatni, hályogkovács módjára vágtam bele, és sokáig azt hittem, sok mindent túlságosan kikarikírozunk a színpadon. Pedig dehogy! Rá kellett jönnöm, hogy pontosan így van, a hízás, az „elsárkányosodás”, az enerváltság, a feledékenység.
Mi csak tükröt tartunk a nézők elé. Ők pedig meglátják magukat benne, és megkönnyebbülnek: hát más is így van ezzel? Akkor miért kellene szégyenkeznem? És végre nevetni tudnak magukon. Fellélegeznek, és magabiztosabban mennek ki az utcára.
Te hogy élted meg a saját hormonális változásaidat?
Nekem akkor kezdődött, amikor a Covid, és máig nem derült ki, hogy posztcovidos tüneteket produkáltam-e, vagy a menopauzába léptem be. Mindenesetre nagyon rosszul voltam, éjszakánként arra ébredtem, hogy iszonyú gyorsan ver a szívem, azt hittem, meg fogok halni.
Kapcsolódó: 6 szokatlan tünet, ami a menopauzához köthető
Ezzel együtt jött az enerváltság, amikor úgy éreztem, nem tudok felállni a kanapéról sem. Aztán elérkeztem egy pontra, amikor rájöttem: ha én nem változtatok, semmi nem fog változni! Első lépésként felkerestem egy kiváló kardiológust, aki alaposan kivizsgált, majd kijelentette, hogy semmi baja a szívemnek.
Nem fogod elhinni, attól kezdve nem is kalapált éjszakánként. Pszichés tünet volt az egész. Mindenkinek melegen ajánlom, hogy legyen kéznél egy-két jó orvos, akivel néha elbeszélgethet, és aki megnyugtatja, mert már az is sokat jelent, ha az ember nincs egyedül a problémáival.
És a többi tüneteddel mit kezdtél?
Gyökeresen változtattam az életmódomon. Például elkezdtem egészségesebben táplálkozni, és ettől azonnal jobban éreztem magam. Nem veszek magamhoz semmilyen tartósított vagy adalékanyagokkal feldúsított ételt, kizárólag olyan táplálékot fogyasztok, amiről tudom, honnan származik. Mindennap főzök is magamnak.
Este, előadás után készítem el, bedobozolom, másnap pedig viszem magammal a színházba. Fél óra alatt megvagyok.
Nem vagyok hajlandó diétázni, nem salátázom.
Inkább eszem egy tojásrántottát reggelire, és még egy órakor sem vagyok éhes. Én legalábbis így fogytam le, és amikor kérdezgetik tőlem a kolléganőim, ugyan mit teszek, tettem érte, rávágom, hogy semmit. Nem sanyargatom magam.
És a mozgással hogy állsz? Emlékszem, pár éve megkérdeztem tőled, mit sportolsz, és azt válaszoltad: „Focizom. Pontosabban nézem.”
A focit még mindig csak nézem, de közben elkezdtem gyógytornázni, mert mindenem fájt, a derekam, a csípőm, a térdem, az összes ízületem. Van egy csodálatos gyógytornászom, aki egyben a masszőröm is, rendszeresen eljár hozzám, és irányít. Reggelenként ezekkel a gyakorlatokkal kezdem a napot, elég húsz perc, és máris jobban vagyok.
Kapcsolódó: „A bántásokat, sértéseket magamra veszem, a lelkemben tárolom” – Interjú Náray Erikával
Két évvel ezelőtt pedig egy barátnőm elvitt magával fitneszterembe, és csodák csodájára ott ragadtam. Kinéztem magamnak egy Kamilla nevű tüneményt – a lányomat is így hívják –, aki személyi trénerként foglalkozik velem, ügyelve a különböző mozgásszervi panaszaimra. Fontos, hogy az ember jól érezze magát mozgás közben, és hogy legyen egy barátnője, aki segít neki ebben.
Nem érzed magad túlkorosnak a teremben? Mert sokan ezért nem kezdik el a mozgást.
Már egészen sok ötvenpluszost lehet látni, nem is hittem volna! Sőt, hetvenesekkel is találkozom. Egyébként én nem azért csinálom, hogy újra darázsderekam legyen, meg feszes bicepszem. Egyszerűen csak jobban érzem magam attól, hogy kicsit tónusosabb a testem.
Nem hiszem el, hogy nem érdekel, hogy elszálltak az évek, és megjelentek a szarkalábak.
Nem mondom, hogy nem nézegetném a tükörben szívesebben a húszéves önmagamat. De hogy őszinte legyek, ebben a korban már nem izgat különösebben, hogy most itt lötyög a karom, meg ott van egy ráncom. Ez az élet rendje, el kell tudni fogadni.
Engem kizárólag az érdekel, hogy egészségesen éljek még legalább harminc évig.
Egyébként pedig szerencsés vagyok, mert bőven kapok visszajelzést a közönségemtől. Persze nem arra, hogy milyen feszes a fenekem, hanem arra, hogy milyen szépen énekeltem, vagy hogy megnevettettem őket.
Szerencsés vagy, hogy ötven fölött még ennyi a munkád. Ezt a korosztályt nem kényeztetik el a rendezők.
De nem ám! Látom, mennyi velem egykorú színésznő parkol a partvonalon. Húszévesen elhalmozták őket főszerepekkel, folyton szépséges naivákat alakítottak, és mostanra sajnos nem jut már nekik szerep. Én harmincévesen is főleg karakterszerepeket játszottam, már akkor is a dajkát formáltam meg a Rómeó és Júlia című musicalben.
Ehhez képest
