Közösségi kertből egyre több van a városokban, az őrmezei mellett tettem le a voksom, mert néha bekukkantottam már ide a kerítésen át, amikor a – sajnos már bezárt – remek, városszéli cukrászdába jöttem süteményért. A kert, a cukival ellentétben, él és virul. Főleg március végén, amikor a verőfényes napsütésben virágzik a barack, kidugta a fejét a borsó, és büszkén pompázik a tulipán. Zsendül a természet a hatalmas panelházak tövében.
Szívcsakra és ehető játszótér
Tizenhárom éves az őrmezei közösségi kert, miközben maga Őrmező most ünnepli az ötvenedik évét. Annak idején az iskola átadása adott egy közös kapaszkodót a környéknek. Az iskola lett az a pont, amelyhez kötődni lehetett. Ma hasonló szerepet tölt be a kert is.
Junghausz Rajmund, a Szeretem Újbudát Egyesület elnöke – önkormányzati képviselő – felel a kertért, amelyet Őrmező „ehető játszóterének” nevez. A hasonlat nem véletlen: ahogy a játszótérre is mindig ugyanazok a családok járnak vissza, itt is kialakulnak a törzsidők, a megszokott társaságok. Évente nagyjából tíz közösségi alkalom van, ezek felén kötelező is részt venni: közös munka, főzés, ültetés, helyi programok.
– Ez a legfontosabb a lakótelepi környezetben – mondja Junghausz Rajmund. – Itt emberek élnek egymás mellett, mégis gyakran idegenek maradnak. A liftben inkább gyorsan becsukjuk az ajtót, csak ne kelljen beszélgetni. A kert ezt írja felül.
Azok, akik korábban a boltban vagy a postán némán álltak egymás mögött, itt ismerősökké, barátokká válnak.
Egy idősödő lakótelepen ez különösen fontos. A közösségi kert ebben kulcsszerepet játszik: nemcsak zöldet ad a házak közé, hanem kapcsolatokat is. Egyfajta központ, egy „szívcsakra”, ahonnan a közösségi élet szétágazik a környéken.
Az elnök szerint a kezdetektől tudatos döntés volt, hogy itt ne felülről irányítsanak. A kertvezetőt a kertészek választják, az egyesület csak működteti a helyet, de nem szól bele a mindennapokba.
– Ez egyfajta kerti demokrácia – mondja. – Nem mindig könnyű így: a döntések lassabbak, a konfliktusokat is a közösségnek kell megoldania. Persze viták itt is vannak, mint bárhol, ahol emberek dolgoznak együtt. De ezek inkább apró, gyakorlati kérdések: hány slag kell, hová kerüljön egy eszköz, ki mit vállal.
Ez is érdekelhet: Az „oázisérzés” – A budapesti Kisdiófa Közösségi Kertben jártunk
A közösségi kert lelke
– Negyvenkét ágyás van, egyenként hat négyzetméteresek – mondja Hajduné Kötél Tamara, az őrmezei közösségi kert vezetője, miközben körbevezet a területen. – Ennyi jut egy-egy kerttagnak, ezen a kis területen gazdálkodnak, ki-ki a saját elképzelése szerint. Mindenki azt ültet, amit szeretne, amíg nem zavarja a másikat.
A kerítés mentén közös ágyások futnak, ezeket azok gondozzák, akik vállalják. Itt pompázatos virágok kerülnek a földbe. A kert ma rendezett és élő. Korábban játszótér volt, aztán az is eltűnt, és több mint tíz évig egy elhanyagolt, üres placc maradt utána. Tamara tizenkét éve kerttag, szinte a kezdetektől jelen van. Az első perctől részt vett a közösség életében, és a kert pénzügyeit vitte, három éve pedig a tagok szavazták meg kertvezetőnek. Amikor csatlakozott, még csak harminchét ágyás volt, a kertet később bővítették.
És hogy ki lehet tag? A bekerülés nem automatikus. Minden évben van néhány üresedés – valaki elköltözik, megváltozik az élethelyzete, nem fér bele az idejébe a kert. Ilyenkor pályázatot írnak ki, motivációs levelet kell beadni, és a tagok szavaznak a jelentkezőkről.
Nagy a túljelentkezés: húsznál is több pályázó jut néhány helyre. A kerttagok nemcsak a saját ágyásukért felelősek, hanem a közös terekért is. Évente több alkalommal együtt dolgoznak, és a fejlesztésekhez is közösen járulnak hozzá: a festék, a csavar, a szerszám, a locsolókanna mind pénzbe kerül.
A kertben közös a fűszerkert és a gyümölcsfák is. Ami ott megterem, abból bárki szedhet. A működés alapja a bizalom és az együttműködés. Ez látszik a mindennapokban is: a kerttagok segítik egymást, locsolnak a másik helyett, ha az elutazik, palántát adnak egymásnak, tapasztalatot cserélnek. Versengés nincs – vagy legalábbis nem ez a meghatározó.
– Nem az a cél, hogy kinek szebb az ágyása – mondja Tamara. – Inkább az, hogy működjön a közösség. Nyáron, amikor nagy a hőség, különösen fontos az összefogás.
A kert biokertként működik. Vegyszeres permetezést nem használnak, csak a gyümölcsfáknál alkalmaznak lemosó kezelést. Komposztálnak, esővizet gyűjtenek, igyekeznek takarékosan bánni az erőforrásokkal. A fészer tetejéről esővizet gyűjtő tartályok például már kora tavasszal használhatók voltak, mert a téli enyhe időben nem fagyott beléjük a víz. A hely adottságai is különlegesek. A házak közé zárt terület védettebb, több a napsütés, a talaj sem fagy át úgy, mint máshol. Ugyanakkor a lakótelep kialakítása miatt a szél erősen átfúj rajta.
– Ez egyszerre előny és hátrány is – mondja Tamara. – Tiszta a levegő, de hideg is tud lenni.
Tamara a könyvszakmában dolgozott, de ma már nyugdíjas. Mégis, számára a kert ma már szinte egy teljes állás. Nemcsak a napi működést szervezi, hanem programokat is: nyílt napokat, kertlátogatásokat, iskolai csoportokat fogadnak. Rendeztek már irodalmi estet, vetélkedőt, de még bűvész is járt itt.
Tamara férje, Hajdu Sándor nyolcvanhat éves, de elképesztő formában van: a kertben ma is úgy mozog, dolgozik és barkácsol, hogy sok fiatalabb is megirigyelhetné. A közösségi kert egyik motorja: ő építette a bográcsozót, jókora szaletlit, padokat, asztalokat is. Erre a legbüszkébb. Nagyjából nyolcvan százalékát egymaga készítette el Reményi Tamás akkori kertvezető tervei alapján, raklapokból, Nagy Árpád és néhány kerttag segítségével.
Barátságos mikrovilág
Kora délelőtt van. Süt a nap, simogat a meleg. Noémi és kétéves kisgyereke, Boldi is sütkérezik; az anyuka gazolgat. Négy éve kerttag, de már jóval korábban felfigyelt a helyre.
– Amióta ideköltöztünk, néztük, és nagyon szimpatikus volt – meséli. Nyáron szinte mindennap kijönnek, hiszen a növényeket gondozni kell, locsolni, figyelni. – Az ágyásban főleg haszonnövények nőnek: paradicsom mindig van, de most éppen retek bújik ki a földből, és a cukkini, a sütőtök is jól terem…
Egyszer valaki azt mondta, hogy a miénk a „tökös kert” – nevet. A különbséget a boltival szemben nem kell magyarázni. – Teljesen más. A paradicsomnak tényleg íze van – mondja. – De nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy a miénk. Hogy mi dolgoztunk meg érte. Csak nézzük, ahogy egy kis tökből nagy lesz. A várakozás és gondoskodás az, ami igazán hozzátesz az egészhez.
Fige Jánosné Erika három éve csatlakozott az őrmezei közösségi kerthez, és azóta szinte mindennap kijár.
– Mindenki azt ültet, amit szeretne – mondja. Az oldalsó sávban külön kis virágoskertet is kialakított. A kert közel van a lakásához, így nyáron a locsolás szinte napi rutin, de számára nem csak a növények fontosak. – A társaság is nagyon jó – teszi hozzá.
– Minden évben kicsit újratervezem az ágyást. Most borsót vetettem, de mellette málna, szeder, áfonya is helyet kapott. Azt gondolom: lakótelepen kertészkedni ritka lehetőség.
Erika tanárként dolgozott. Néhány éve ment nyugdíjba, de még utána is tanított. A kert segített az átállásban: megmaradt az aktivitás, a ritmus, a kapcsolat az emberekkel. Gyerekcsoportokat is hozott ide, hogy megmutassa nekik a növényeket. Szerinte a kert így nem csak számára fontos: így lesz mások felé is megnyitható, barátságos kis világ.
