Negyvenéves koromban, egyedülállóként fogadtam örökbe egy apró, végtaghiánnyal élő, roma származású, majdnem kétéves kislányt. Bár a hozzám közel állók maximálisan támogattak, hamar szembesültem a tágabb környezetem reakciójával: nem igazán tudtak mit kezdeni a döntésemmel, mivel annyira eltér a „hagyományos” családalapítástól.
Az, hogy egy ponton elhatároztam, többet nem foglalkozom vele, mit gondolnak mások, tulajdonképpen a túlélési stratégiám egyik alappillére lett, és óriási szabadságot hozott, amit azóta is a magaménak tudok. Életem egyik legnagyobb megkönnyebbülése, hogy képes voltam lerázni magamról azt a fenyegetettséget, ami társadalmunk nagy részét szorongásban tartja: mit szólnak mások?
A szégyen, amit továbbadunk
Bár ez lett az én túlélési stratégiám, evolúciósan ez pont az ellenkezője annak, ami az életben maradáshoz kellett.
– Evolúciós funkcióként munkál bennünk, hogy meg kell felelni egy közösségnek, nehogy kilökjön magából, mert ha kilök, veszélybe kerül a túlélés – mondja Póta-Salgó Réka mentálhigiénés szakember. – Régebben kisebb közösségekben éltünk, aminek tipikus példája a falu, ahol mindenki mindent lát.
Ezekben a kis közösségekben sokkal jobban kellett illeszkedni, nem volt szabad kilógni. Ma már más időket élünk, a globalizációval mindez kezd eltűnni: gyorsabban terjednek a trendek, benne van a világban a sokszínűség lehetősége, és megengedhetjük magunknak, hogy olyanok legyünk, amilyenek szeretnénk.
Ez is érdekelhet: Túlságosan érdekel, hogy mások mit gondolnak? Ezentúl nem fog!
Legalábbis elvileg. Hisz egyrészt nem feledkezhetünk meg a globalizált faluról: a közösségi médiáról. Másrészt a „mit fog szólni a falu?”, vagy tágabban nézve „mit fognak szólni mások?” szorongása valójában most is ott rejtőzik a legtöbbünkben. És ennek az előbb taglalt társadalmi ok mellett fontos pszichológiai indoka is van.
– Ha valakinek a szülei kis közösségben, szigorúbb elvek mentén, vallásos közegben nevelkedtek, sokkal erősebb bennük a többséghez való alkalmazkodás igénye – folytatja szakértőnk. – És ezt nagy eséllyel továbbörökítik annak ellenére is, hogy a gyerekeik más környezetben, más korszakban és generációban élnek.
Ezek a felmenők behozzák a szégyentől, a megszégyenüléstől való félelmet.
Ők megtanulták, milyen viselkedésre milyen reakciót kaptak, és ahhoz igazítják magukat. A „szégyelld magad!” gyorsan átcsúszik abba a megfelelési kényszerbe, ami felnőttkorban akadályoz, szorongást okoz, és erős korlátozó tényező lehet.
Ez is érdekelhet: 5 jel, hogy csak mások elvárásait követed, és nem a saját életedet éled
Mindez sokszor nem is kimondva jelenik meg, és nagyon gyakran fegyelmezési eszköz, például „mit fog szólni a tanító néni, a nagymama, az osztálytársak…?”. És ez minél több kontextusban hangzik el, annál nehezebb helyzetbe hoz, a személyiségünk felmorzsolódhat benne.
A szomszéd kertje
Szakértőnk szerint egy fejlett társadalomban a fenti elgondolás már nem kapcsolódik a túléléshez. Mindig is voltak és vannak alapnormák, de hogy mennyire vannak túlszabályozva, az nagyban meghatározza a személyiség fejlődését.
– Fontos, hogy legyenek alapértékeink, és a társas együttélést lehetővé tevő normákat tiszteletben tartsuk, de azon belül legyen önrendelkezésünk, saját stílusunk – hangsúlyozza Póta-Salgó Réka. – Mindenkiben ott van az összehasonlítási vágy: másokhoz mérjük magunkat, így próbáljuk belőni, jók vagyunk-e.
Ennek lehet egészséges és nem egészséges mértéke is. Előbbi arról szól, hogy ha hasonló vagy picit jobb képességű és hátterű emberhez mérjük magunkat, az motiváló kihívást jelenthet számunkra. Lényeges tehát, hogy kivel mérjük össze magunkat, és ennek mi a célja. A megmérettetéseket notóriusan kerülők részben azért ilyenek, mert az munkál bennük, mit fog szólni a falu, mi lesz, ha kudarcot vallanak és megszégyenülnek. Így viszont elvágják maguktól a fejlődés lehetőségét.
A saját mérce szabadsága
Emma
