Lami Juli 38 évesen, egyedülállóként, „jókedvében” adta be az örökbefogadási kérelmet. Kevesebb, mint másfél év múlva a kétéves Bibivel család lettek. A nulladik telefonhívástól a közös életükig mesélte el a történetüket.
– Te milyen családban nőttél fel? Milyen volt a kapcsolatod a szüleiddel?
– A szüleim máig együtt vannak és nagyon jó szüleim voltak, most is azok. Apukám tanár, így a nyarakat vele töltöttünk, a legtöbb gyerekkori nyári emlékemben ő a főszereplő. Persze anyukám is mindig ott volt velünk, amikor csak tehette. Azt hihetné az ember, hogy ha egy meleg, szeretetteljes környezetben nőttem fel, akkor az magával hozza, hogy én is a hagyományos módon alapítok majd családot. Pedig már fiatalon éreztem, hogy nekem nem úgy lesz családom, ahogy a legtöbb embernek.
– Ez mit jelent?
– Kiskoromban mindig azt gondoltam, hogy nagyon szeretnék anyuka lenni, de ez egy időre elmúlt. Körülöttem sokan az egyetem után rögtön összeházasodtak, mindig én voltam, aki esküvőkre járt és onnan nézve nagyon távolinak tűnt az enyém, de emiatt nem volt rossz érzésem. Tudtam, hogy ez nekem nem így fog menni, nem ilyen típus vagyok, és nem is olyan férfiak voltak az életemben, akikkel ez elképzelhető lett volna.
– Melyik volt az a pont, amikor úgy érezted, anyuka szeretnél lenni?
– Soha nem tudtam elképzelni a jövőmet és az idős koromat gyerek nélkül. Eljött egy fordulópont, amikor úgy éreztem, hogy komolyan gondolkoznom kell ezen, mert nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy már nagyon későn, kétségbeesetten kelljen döntést hoznom. Általában az emberek azért fogadnak örökbe, mert nincs más választásuk, ezzel szemben én úgy szoktam fogalmazni, hogy én jókedvemben fogadtam örökbe. 38 éves voltam, amikor beadtam a kérelmemet egyedülállóként, amivel ebben a rendszerben viszonylag fiatalnak számítottam. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar, egy év és három hónap alatt sikerülni fog.
– Milyen kritériumokat adtál meg a kérelmedben?
– 1-3 év közötti lányra adtam be, több egészségügyi problémát és a roma származást sem zártam ki. Bibi végtaghiányosnak számít egy magzatkori fejlődési rendellenesség miatt, ami egyébként semmiben nem korlátozza őt. Mivel én a végtaghiányt sem zártam ki, talán ez volt az oka, hogy ilyen hamar sorra kerültem. Szeptemberben volt 2 éves, a születésnapja előtt két héttel hoztam haza.
– Hogy zajlott ez a folyamat?
– A telefonhívás után behívtak és ismertették az aktáját. Az ügyintézőm felkészített, hogy nem rózsaszín történetet hallani, de megfogadtam, hogy bármit is mondanak, olyan nincs, hogy én ne nézzem meg ezt a kislányt. Elmondták, hogy mi a története, mit tudnak az egészségügyi állapotáról és a vér szerinti felmenőiről. Ezután kérhettem, hogy mutassanak róla fényképet, én kértem. Itt még nem kellett semmit mondanom, kaptam pár napot, hogy eldöntsem, akarom-e a rápillantást, ami még mindig tét nélküli.
– Mit tudtál meg Bibiről az aktáiból?
– Már az aktaismertetéskor megfogadtam, hogy ezt csak a hozzám nagyon közel állóknak fogom elmondani. Úgy gondolom, hiába csak két éves, ez az ő múltja, az ő sorsa, és talán majd ha már ő is felfogja, hogyan indult az élete, ő fogja eldönteni, kivel osztja meg és kivel nem.
– Bibi kétévesen került hozzád, ami azt jelenti, hogy nem rögtön mondtak le róla a szülei. Ez nagyon gyakori, szerinted mi az oka?
– Azért egy gyerekről lemondani nyilván nem egyszerű döntés, ez tény. Én azonban azt láttam, amikor Bibivel ismerkedtem, és sok időt töltöttem egy csecsemőotthonban, hogy a gyerekek legnagyobb részének esélytelen, hogy valaha kiviszik a szülei. Mennek tovább nevelőszülőkhöz, vagy élnek tovább a gyermekotthonban, ez lesz a gyerekkoruk. Itt értettem meg, hogy nem az a jogos kérdés, hogy „milyen ember az, aki lemond a gyerekéről?”, hanem az, hogy „milyen ember az, aki nem mond le a gyerekéről, és ilyen gyerekkorra átkozza?”. Szerintem, ha egy szülőanya belátja, hogy nem fog tudni megfelelően gondoskodni a gyerekéről, és meghozza azt a döntést, hogy átadja egy szerető családnak, ahol áhítozva vágynak egy gyerekre, akkor a legfelelősségteljesebb és legszeretetteljesebb döntést hozza. Persze ezt innen, a nagyvárosi jólétből könnyű mondani. Nekünk, akiknek van hol laknunk, van mit ennünk, van munkánk, vannak szeretteink, vannak szüleink, akik szerettek és támogattak minket, fogalmunk sincs, milyen lehet az, amikor ebből szinte egyik sincs meg. Én is naivan kérdeztem meg az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamon, hogy aki a nyolcadik gyerekét adja állami gondozásba (vagy emelik ki tőle a gyereket hivatalos úton), az miért nem használ fogamzásgátlót, és ott értettem meg, hogy ezek az emberek legtöbbször azt sem tudják, aznap ebédre mit fognak enni.
Akik ennyire rossz körülmények között élnek, azok nem tudnak távlatokban gondolkozni.
Én azt gondolom, hogy Bibi vér szerinti anyja meg szerette volna látogatni a lányát, csak halogatta, hogy majd a következő héten, következő hónapban megy, aztán ebben az időtlenségben kicsúszott a keze közül a lehetőség. De lehet, hogy ezt nagyon romantikusan gondolom.
– Milyen volt az első találkozás Bibivel?
– Szürreális. A rápillantás azt jelenti, hogy a gyerek nem láthatja, hogy ő most épp meg van nézve, hogy ne zavarodjon össze. Bibit kihozták a csecsemőotthon kertjébe, én egy ablakon keresztül nézhettem őt. Azt mondták, hogy ha nem „riadok vissza”, akkor behozzák egy szobába. Nagyon furcsa érzés volt: amit annyiszor elképzeltem, és vártam, hirtelen ott van, a maga 12 kilójával. Egy hús-vér ember, akire azt mondják, tessék itt van, a tied lehet. Nagyon szerettem volna, ha van valami égi jel, ami megsúgja a helyes döntést, de hamar rájöttem, hogy ezt tényleg egyedül nekem kell eldöntenem. A látogatás után komppal mentem át az északi partra és hívogattam örökbefogadó anya ismerőseimet, hogy ők azonnal tudták-e, azonnal érezték-e, hogy nekik ez a gyerek kell. Mindenki nyugtatott, hogy nem, ők sem érezték azonnal, ne féljek. Azt kellett eldöntenem, hogy ha elmarad ezt a minden kétséget kizáróan akarom-érzés, akkor is belevágok-e. Ebben az időszakban a magánéletemben más is elképesztő érzelmi energiákat mozgósított bennem. Így borzasztóan racionális döntéseket kellett hoznom, amik utólag nagyon beigazolódtak. A szerelem első látásra amúgy is hamar elmúlik, ez pedig egy nagyon megdolgozott, jól felépített kapcsolat lett köztünk.
– A rápillantás után mi volt a következő lépés?
– Volt egy hétvégém gondolkozni. Én pont ilyen gyereket képzeltem el magamnak. Bibi olyan, mint a Legyetek jók, ha tudtok egy szereplője. Azt gondoltam, hogy ha őt nem kérem, akkor én az egész örökbefogadást nem kérem. Emlékszem, bementem egy SUP deszkával a Balatonba két órára, akkor meghánytam-vetettem az egész történetet és amikor kijöttem, megmondtam anyukámnak, hogy belevágok. Ezután nagyon gyorsan történt minden. Az elején heti egyszer-kétszer látogattam, utána odaköltöztem a megyébe és minden nap elhoztam egy kicsit. Könnyű volt vele, mindig örült, ha mentem és mindenhova eljött velem. Valószínűleg azelőtt soha nem figyelt rá – csakis rá – senki sem ennyire. Az első találkozásokkor 45 perc alatt annyira elfáradt, hogy utána csak aludt. Amikor végleg elhoztuk a testvéremmel, a járókában várt minket, szépen felöltözve és mellé volt készítve egy doboz.
Látszott rajta, hogy tudja, hogy ez most nem egy sima látogatás, hanem eljön az otthonból, büszke volt, körbement még egyszer utoljára és úgy indult el velünk, hogy hátra sem nézett.
– Milyen volt az első időszak otthon kettesben?
– Az intézetben nevelkedett gyerekek, akiknek nincs nagy lelki törésük, általában mintagyerekek. Bibinek, mivel egész életét ott töltötte, „csak” az volt a traumája, hogy állami gondozott volt, és hogy nem kapott elég figyelmet és szeretetet. A „csak” alatt azt értem, hogy nem bántalmazták, nem hurcolták ide-oda, „csak” egy szerető családot nélkülözött. A beilleszkedés és az alkalmazkodás nagyon könnyen ment neki. Én az első hat hetet – utólag visszagondolva – robotpilótaként csináltam végig, a túlélésre játszottam. A következő hat hét volt a legnehezebb. Akkor jöttem rá, hogy egészen pontosan mit jelent az anyaság, és azon belül is az egyedülálló anyaság. Neki is volt ekkor egy nehéz időszaka, ő is talán ekkor döbbent rá a kis tudatalattijában, hogy most minden más, mint eddig volt, és mi lesz, ha ezt elveszíti. Olyan érzésem volt, mintha folyton résen lenne, ellenőrizni akarna, hogy ott vagyok-e mellette, éjszaka nagyon rosszul aludt. Ennek a periódusnak a csúcsaként kórházba is került néhány napra. Aztán szép lassan az intézetis mintagyerekből lett az én saját gyerekem, akit egyre jobban megismertem. És minél jobban megismertem, annál könnyebb lett az élet.
– Mikor érezted először, hogy te vagy Bibi anyukája?
– Amikor kórházban került. Nagyon elesett volt, bent kellett aludnunk és együtt csináltuk végig ezt a borzasztó pár napot. Ott volt először, hogy vadidegenek is egészen természetesen az anyukájaként aposztrofáltak engem. Még most is sokszor azt érzem, hogy nem vagyok elég jó neki, rosszabb napjaimon azt is érzem, hogy csak egy szélhámos vagyok, aki elhozta őt. De most már nagyon-nagyon fontosak vagyunk egymásnak, látom, hogy mennyi mindent tanul tőlem, és hogy teljesen otthonosan mozog a családban. Ez most már száz százalékosan az ő otthona és az ő családja. De ez nem két hét volt, hanem sok-sok hónap, és ma már tudom, hogy ez így van jól. Az elején kicsit türelmetlen voltam.
– Meg tudod mondani, hogy mikor szeretted meg Bibit?
– Először azt szerettem benne, hogy általa anyává váltam. Az, hogy őt, mint embert megszeressem, hosszabb folyamat volt. Minden nap egy kicsit jobban szeretem, de szerintem így sokkal erősebb és biztosabb az a kötelék, ami kialakult és még most is persze alakul köztünk. Én nagyon szerettem a korábbi életemet, soha nem frusztrált, ha egyedül voltam és az sem, hogy nem volt gyerekem. Ezt az életemet egyik napról a másikra teljesen fel kellett adnom, ami egy nagyon nehéz átállás volt. Fel sem merült bennem, hogy ez majd trauma lesz, de egy kicsit az volt.
– Hogy reagálnak a férfiak a történetedre?
– Volt, hogy kísérleteztem az ismerkedéssel, de azt tapasztaltam, hogy az itthoni társadalom legnagyobb része, beleértve persze a férfiakat, nem tudja hova tenni, hogy valaki egyedülállóként örökbe fogad. Érthetetlennek tartják, hogy miért vállaltam. A nyugati országokkal ellentétben az örökbefogadás itthon nincs benne a köztudatban, keveset tudnak róla az emberek, ijesztő és szürreális dolognak tartják.
Nagyon magabiztos és elfogadó férfinak kell lennie annak, akin ez átmegy, nem lesz könnyű, de ha rajtam múlik, szívesen bővítem ezt a kis családot.
Egyébként én tréningezem Bibit arra, hogy örökbefogadott és cigány, az identitását és a gyökereit meg akarom adni neki. De olyan jó lenne, ha valahogy az egész társadalom tréningezné magát. Nem igazságos, hogy mindig csak az érintetettek olvassák az érintettekről szóló könyveket. Szerintem a történetünk nem annyira extra, mint amennyire sokan gondolják.
– Hogyan tréningezed Bibit?
– Néhány naponta elmondom neki, hogy mennyire örülök, hogy örökbe fogadtam. Írtam és illusztráltam egy mesekönyvet neki a saját történetéről, amiben mindent elmesélek neki, amit két és fél évesen megérthet. Sok vér szerinti szülő gondolja, hogy az ő gyerekének nincsenek gyermekkori traumái, a végén mégis terápián kötnek ki a gyerekek. Én legalább pontosan tudom, hogy min ment keresztül a lányom és mindenben segíteni fogok neki. A cigányt nem szitokszóként kell megismernie, hogy ha majd mégis így hallja, akkor tudja, hogy ez nem helyes. Sokszor mondom neki, hogy milyen szép cigánylány és hogy milyen jó, hogy ilyen szép barna a bőre. Hallgatunk cigány előadókat is, ezek egy része különben nekem is újdonság. Egyébként igazi déli temperamentumos kislány, örömében és a bánatában is nagyon szenvedélyes, aminek én pont az ellenkezője vagyok.
Juli és kislánya, Bibi (családi archívum)
– Miben különbözik a valóságod attól, ahogy elképzelted?
– Csak pillanattöredékek vannak, amikor beugrik, hogy na, pont így képzeltem. Például egyszer sétáltunk a Szabadság tér felé és ő hajtotta mellettem a kismotorját. Teljesen hétköznapi pillanat volt, de belém hasított, hogy pont így képzeltem, erre a képre vágytam.
Egyébként minden nagyon más, mint ahogy képzeltem. Én azt fogalmaztam meg, hogy ha gyereked van, az olyan, mintha még valakinek te lennél a szeme. Egyrészt ő az én szemüvegemen keresztül látja a világot, ami nagy erkölcsi felelősség. Amit és ahogyan mondok, ahogyan dolgokra reagálok, az lesz az ő nézőpontja is, legalábbis még jó néhány évig. Másodrészt, szinte fizikailag is én vagyok a szeme. Minden veszélyt nekem kell öt lépéssel előre látnom, mert ő nem látja. Szerintem különben ez az éberség a legfárasztóbb az anyaságban. Harmadrészt pedig, kicsit én is az ő szemével nézem már a világot. Ami neki fontos, nekem is azzá válik. Ez egy együttlátás, ami egyszerre csodálatos és nagyon nehéz.
– Mennyire tartod nehéz és hosszú procedúrának az örökbefogadást?
– Az örökbefogadás nagyon sok embernek nem való. Két alapfeltétel szükséges hozzá: az önismeret és az elfogadás. Ebben pedig általában nem vagyunk erősek. Az egyedülállók esetében a rendszer nagyon figyeli, hogy van-e körülöttünk szeretetháló és lesz-e segítség. Én egy társasházban lakom a szüleimmel, ahova Bibi pizsamában is le tud menni. Velük még mielőtt a nyilatkozatot benyújtottam volna, megbeszéltem, hogy nélkülük nem tudom végigcsinálni, és ők már akkor biztosítottak a támogatásukról. Én azt látom, hogy akit a rendszer alkalmasnak talál, az fog gyereket kapni. Nyilván a fehér újszülöttre nagyon sokat kell várni, de szerintem a boldogság nem feltétlen egyenlő a fehér újszülöttel.
– Mi az, amit az anyukádtól kaptál és tovább szeretnéd adni Bibinek?
– Csak felnőttként szembesültem azzal, hogy van olyan, hogy valakit nem szeret (vagy nem szeret eléggé) az anyukája. Nálunk a szeretet sosem volt kérdés, és nekem is a legfontosabb célom az anyasággal kapcsolatban az, hogy Bibinek soha ne legyen kérdés, hogy szeretem-e.
Amit még biztosan továbbviszek, hogy engem a szüleim úgy neveltek, hogy mindent kicsikartak belőlem, amit megvolt bennem, és semmit sem vártak el tőlem, ami nem volt meg bennem.
– Van olyan kérdés vagy mondat, amit gyakran megkapsz és idegesít?
Kettő jut most eszembe. Az egyik az a kérdés, hogy összeszoktunk-e már. Összeszokni egy lakótárssal kell, ez azért több annál. A másik, amikor azt mondják, hogy Bibi megfogta az Isten lábát velem. Valamiért az van az emberekben, hogy ha egy örökbefogadott gyereknek családja lesz, akkor élete végéig hálásnak kell lennie ezért. Szerintem mindenkinek joga van egy olyan anyukához, aki nagyon szereti, és a találkozásunkkal csak helyreállt a rend. Én egyáltalán nem vagyok az Isten lába.
(A képekért köszönet Lami Julinak!)
