Megszokhattam volna már, hogy fölismernek, utcán, villamoson, kávéházban, színház és mozi nézőterén. Sajnos, változatlanul zavarban vagyok, amikor ez történik, magam sem értem, miért. Szintúgy sajnos, lassacskán hozzászoktam. Ha valaki egy bizonyos tétova mosollyal közelít, sejtem, vámosmiklósozás lesz. Pedig huszonöt éve nem csinálok tévéműsorokat.
Legnehezebb az a helyzet, amikor így szólnak: „Csak nem… jaj… mondja már a nevét, itt van a nyelvemen…” E ponton érdemes gyorsan bemutatkozni, különben megesik, hogy rájönnek: „Kepes András, ugye?” Be kell vallanom, őt vállalni szoktam, elvégre a barátom.
Ugyanígy állok ahhoz, ha dedikálásnál más szerzők könyveit nyújtják oda. Akkor is, ha a kolléga már régóta nincs az élők sorában. Abból indulok ki, hogy az ilyesfajta olvasónak csak az az élmény kell, hogy „az” író befirkantsa a nevét az első oldalra. Ilyenkor e megoldással élek: „Jókai Mór nevében is tiszta szívvel,” és a saját autogramom.
E ponton megjegyzem, hogy a könyvek két belső címlappal rendelkeznek, a második, a vastag betűs az igazi, az első, amelyre ugyanazt nyomtatják, kisebbekkel, az úgynevezett szennycímlap. Amikor nyomdaipari tanuló voltam a hatvanas évek legvégén, a szedőtermi szakzsargon wahát oldalnak nevezte, nem sikerült kiderítenem, hogy mi az eredete.
A világháló sem ismeri a kifejezést, a Wachat dobódik föl, egy internetes platform, amely segíti a cégeket az eladásban (v. ö. We chat). Tulajdonképp mindegy, közlendőm az, hogy voltaképpen arra illik dedikálni (több a hely), ám ez a szokás már feledésbe merült, mint azt a kollégáknál gyakran látom.
Szerénységre inthet az is, amikor például a könyvhéten a hosszú sorban állók közül többen kijelentik, rajongástól lángoló arccal, hogy én vagyok a kedvenc írójuk, tulajdonképpen senki mást nem olvasnak – itt heves és túlzó bókok következnek. Tudom, jobban járok, ha nem kérdezősködöm, csak bólogatok, lesütött szemmel.
Hiába, mondják maguktól, hogy a kedvenc könyvük az Esőisten siratja Mexikót. Nem szólok, hogy az Passuth László műve. Vagy a Makra, ami pedig Kertész Ákosé. Magyar írókat vállalok, emelt fővel, úgy érzem, ez a kötelességem. A külföldieket azért elhárítom szelíden. Gabriel García Márquezt is, bármennyire szeretem. Van regényem e címmel: Márkez meg én (a név magyaros írása tudatos), azt örömmel aláírom.
Eszembe jut az a huszonhárom évvel ezelőtti délután, amikor Kertész Imre Nobel-díjat kapott. Estem volt az IBS-ben, Kész regény címmel. Kiálltam a színpadra, és boldogan mondtam: „Tessék elképzelni, egy magyar író Nobel-díjat kapott.” A közönség tapsolni kezdett. Félreértettem a helyzetet, és tovább rontottam: „Bocsánat, nem én, hanem Kertész Ákos!” – még dübörgőbb vastaps. Majd egy tétova férfihang: „Nem Imre?” „De, de, de, elnézést!” – csurgott a hátamon a verejték.
(Fotó: Canva)
