„…Dél volt, és akkora hőség, hogy a bódult madarak úgy csapódtak neki a falaknak, mint a sörét, átszakították az ablakok szúnyoghálóit, és holtan estek le a szobákban” – a Száz év magányból idéztem azt a részt, amelyben a halhatatlannak hitt hősnő, Úrsula Iguarán a másvilágra költözik, és utána szürreálisba fordul a világ. Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot: Márquez halálának reggelén, amely egyébként szintén nagycsütörtökre esett, ugyanígy megjelenik egy baljós madár. Berepül a család mexikóvárosi házának üvegezett teraszára, nekicsapódik az egyik üvegtáblának, és éppen arra a kanapéra zuhan holtan, amelyen az író szokott üldögélni. A személyzet megütközve nézi. Ki baljós előjelnek tekinti, ez esetben a halott állatnak a szemetesben a helye, ki ártatlan áldozatnak, és a virágágyásban szeretné eltemetni. Végül a madár a konyhai kukában köt ki, jelezve a ház népének aggodalmát, miszerint gazdájuk hamarosan jobblétre szenderül…
„Segítsetek!”
2014 márciusában járunk, abban az évszakban, amikor Mexikóvárosban viszonylag sok eső esik, a kaotikus, szennyes nagyváros levegője megtisztul, a levegőben virágillat úszik, és mindenre nyugalom borul. Ekkor esik ágynak a nyolcvanhét éves író, és nem akar többé felkelni. Hűséges társa, Mercedes Barcha, akivel ötvenhét esztendeje élnek együtt, szorongva hívja nagyobbik fiát, a Los Angelesben élő filmrendezőt, Rodrigo Garcíát telefonon, és rezignáltan közli vele, hogy úgy érzi, ezúttal nagy a baj. Baj ugyanis eddig is volt. Márquez évek óta demenciában szenved, és az utóbbi időben már a saját fiait sem ismeri meg. Amikor betegsége elkezdődött, egy ideig kétségbeesetten ismételgette: „Az emlékezetemmel dolgozom. Az emlékezetem a munkaeszközöm és a nyersanyagom. Nem tudok dolgozni nélküle. Segítsetek!” Segíteni azonban senki nem tud. Hál’ istennek úgy tűnik, az író humora túlélte a demenciát. Józan pillanataiban ilyen ironikus mondatok csúsznak ki a száján: „Elveszítem az emlékezetemet, de szerencsére azt is elfelejtem, hogy elveszítem.” Vagy: „Mindenki úgy bánik velem, mint egy gyerekkel. Még szerencse, hogy ez tetszik nekem.”
Valójában, mint oly sok író, Marquez is a halál misztériumát kutatta összes művében, a halálét, amely egyszerre jelképezi a rendet és a zűrzavart, az észszerűséget és az értelmetlenséget, az elkerülhetetlent és az elfogadhatatlant, közeli ismerőse és kísértője tehát mindannyiunknak. Ennek ellenére nehéz felkészülni rá. Ki tudja, Márqueznek mennyire sikerült? A fia visszaemlékszik rá, hogy nyolcvanéves kora körül megkérdezte az apjától, milyen érzés ennyi idősnek lenni. Az író ezt válaszolta:
– Ebből az életkorból igazán lenyűgöző a látvány. De közel már a vég.
– Félsz? – faggatta tovább Rodrigo.
– Csak végtelenül elszomorít.
A fiú, ahogy könyvében felidézi ezeket a pillanatokat, őszintén megrendül, mennyire készséges volt az apja, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen kegyetlenek a kérdések.
„Haza akarok menni!”
Márquez szájából az utolsó hetekben gyakran elhangzik a kétségbeesett kiáltás: „Haza akarok menni! Haza az apámhoz. Van egy ágyam az apámé mellett.” Hazán valószínűleg nem Barranquillát érti, ahová a családja akkor költözött, amikor ő, Gabriel, a legidősebb fiú a középiskolai tanulmányait kezdte, hanem azt a kolumbiai kisvárost, Aracatacát, ahol a nagyszülei éltek. Az írót ugyanis nyolcéves koráig ők nevelték, így feltehetően apán sem az édesapját, hanem a nagyapját érti, aki valaha ezredesi rangban szolgált, és akiről később Aureliano Buendía ezredes figuráját mintázta. A nagyapja volt rá legnagyobb hatással életében, nem véletlen, hogy miközben Száz év magány című regényét írja, egyik nap zaklatottan ront be felesége szobájába: „Megöltem az ezredest.” És csak ülnek kettesben és szomorkodnak.
Rodrigo visszaemlékezéséből az is kiderül, hogy Márquez minden korábbi művét csupán előtanulmánynak tekintette világhírű regényéhez, amelynek szinte minden részletét abból a félig valós, félig áttetsző hálón át felsejlő gyermeki álomvilágból merítette, amelyben 1935-ig élt. Többször hangsúlyozta, hogy nyolcéves kora után nem történt vele semmi érdekes. 1967-ben végül elkészült a hat generációt felölelő családregénnyel, amiért 1982-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat. Az elismerést azonban soha nem a saját érdemeként könyvelte el, hanem a körülmények szerencsés alakulásának tudta be. Hiszen miért nem kapták meg a díjat kedvenc írói, Tolsztoj, Proust vagy Borges?
Gabriel García Márquez az ezredforduló körül már túlélt egy nyirokrákot. A kemoterápia fájdalmas és hosszadalmas volt, és az akkor már világhírű szerző úgy döntött, írással fogja elterelni róla a figyelmét. Hetvenhárom évesen elkezdte lejegyezni gyermek- és ifjúkori éveinek történetét, a memoár Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel jelent meg 2002-ben. Megismerhetjük belőle a kis Gabót, aki a cipőjébe rejti a banáncsipszet, hogy elvegye a kedvét számos testvérének attól, hogy elegyék előle az elemózsiáját; a hatéves, ragyogó szemű kisfiút, aki beáll egy focimeccsen a kapuba, és úgy érzi, soha nem játszott még jobban; a kíváncsi kiskamaszt, aki védőszemüveg nélkül nézi végig a napfogyatkozást, aminek következtében örökre elveszíti látását a bal szeme közepén. Magunk előtt látjuk, ahogy szomorúan és magányosan evez felfelé a Magdalena folyón, úton bentlakásos iskolájába, és elkísérhetjük fiatal újságíróként Párizsba, ahol gyakorlatilag éhezik, és amikor egyik ismerőse sem hívja meg vacsorára, a háza előtt álló kukából turkálja ki az ehető falatokat…
Rodrigo García, az író fia
Arról, hogyan élt a már befutott író, a fia visszaemlékezései mesélnek. Hogyan szundikált az apja délutánonként egy óriási poncsó alatt kedvenc foteljában, vagy társalgott harsányan és élénken a barátaival a nappaliban. Mennyire szerette a zenét, mindegy, milyen műfajú volt. Egyszer például Elton Johnt hallgatva így kiáltott fel: „Carajo, ez a fickó fantasztikus bolerista (énekes)!” Kiderül az is, mekkora szenvedéllyel szerette és csodálta élete társát, Mercedes Barchát, akinek először tizennégy évesen vallott szerelmet. Arról is képet alkothatunk, milyen elképesztően gazdag volt a képzeletvilága. Annál csodálatra méltóbb, ahogy óriási fegyelemmel mederbe terelte, mondván, „az írónak muszáj megrajzolnia a saját térképét, nehogy eltévedjen a regény csalóka tájain”. Sorban születtek keze alatt a világhírű művek. Elsőként A söpredék, aztán Az ezredes úrnak nincs, aki írjon, majd a Száz év magány, A pátriárka alkonya, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, a Szerelem a kolera idején, és 2004-ben, utolsóként a Bánatos kurváim emlékezete. Ez volt az a pont, ahol elkezdett kiapadni a képzelet kútja, és kezdetét vette a tragikus betegség, a demencia.
