Mosolyogva integet a kávézóban, ő már félig behabzsolt egy péksüteményt, öröm nézni. Pótolnia kell a kalóriákat, hiszen ma már túl van egy kézenállásedzésen. Csikós Julcsi világéletében örökmozgó alkat volt, sok mindenbe belekóstolt. Úszott, lovagolt, lovas túrázott, síelt, táncolt.
– A modern táncot, a flamencót és az ír táncot is kipróbáltam. Az együttesünkkel egyszer végigtáncoltuk Dél-Írország összes kocsmáját, egy másik alkalommal pedig egy zenei fesztiválon dolgoztam, és annyira összehaverkodtam egy csapat zenésszel, hogy végül engem és egy barátnőmet is magukkal vittek a turnéjuk következő állomásaira, mondván, a táncunk remekül kiegészíti a produkciójukat.
Heti négy-öt edzés
Aztán jöttek a gyerekek, és a rendszeres sport kikopott Julcsi életéből. A Covid sokak világát tovább szűkítette, Julcsi számára azonban egy új ajtót is kinyitott. A közelükben néhány évvel korábban nyílt egy légtorna-edzőterem, és Julcsinak kedve támadt kipróbálni. A terem a lezárások idején is nyitva tarthatott, mert a légtorna természetéből adódóan biztosítani lehetett a kellő távolságtartást. Megkérdezem Julcsit, egyből érezte-e, hogy ez az ő sportja.
– Eleinte egyáltalán nem tetszett. Nem vagyok hajlékony, persze sokat dolgozom ezen, de genetikailag soha nem voltam az a gumibékatípus – nevet. – Fél évig fel sem tudtam mászni a tissue-ra. (A tissue egy, a mennyezetre felfüggeszett, hosszú, hat-nyolc méteres „függöny”, egy erős, rugalmas anyag, ennek segítségével végzik az akrobatikus gyakorlatokat.
Silknek is hívják, bár nem selyemből van – a szerk.) Gyerekként ügyesen másztam fel mindenre, de a tissue kifogott rajtam, hiszen nincs tartása, olyan érzésem volt, mintha „saját magamon” kellene fölmásznom. Egyszer csak mégis átkattant valami, és sikerült. Arra is rájöttem, hogy a légtornában a fejlődés nem feltétlenül úgy zajlik, hogy apránként egyre jobb vagy, egyre többet bírsz, hanem megéled azt, hogy valami nem megy, nem megy, nem megy, és aztán egyszer csak, hopp, már megy.
Julcsi egyébként civilben UX-dizájner, ami azt jelenti, hogy appok és weboldalak működését, szövegeit és megjelenését tervezi. Szereti a munkáját, de mint mondja, ő amolyan „megélhetési dolgozó anya”, nincsenek különösebb karrierálmai, sokkal szívesebben tölti az idejét a férjével és a gyerekeivel. És most már a légtornával. Heti négy-öt alkalommal edz, általában délelőtt – cserébe előfordul, hogy a tizenkét éves lánya és a kilencéves fia ágyba kerülése után még otthon dolgozik.
Ez is érdekelhet: 5 remek mozgásforma, amivel a nőiességünket erősíthetjük
Azt mondja, a levegő mindig is a barátja volt, nem véletlen, hogy korábban a műugrást és a toronyugrást is gyakorolta. Mindig szeretett repülni, magasról lenézni, félni sem szokott, ami hatalmas előny.
Julcsi és a lánya, Mira egymás legnagyobb szurkolói, de mindig előre megbeszélik, melyik résznél nem szabad sikítva drukkolni
– Ott vagy fent a magasban, és tudod, hogy a biztonságod azon múlik, mennyire tudsz koncentrálni. Egy olyan embernek, aki folyamatos agyi munkát végez, meg gyereket nevel, meg ezer dolgot intéz egyszerre, nagyon jó élmény, amikor a magasban lecsendesülnek a belső hangok. Olyankor százszázalékosan arra figyelek, amit csinálok, és ez szuper. Jobb, mint a meditáció.
Julcsi szerint nem kell különösebb tehetség a légtornához, inkább csak kitartás. Persze szükséges az erő is, hiszen a légtornásznak el kell bírnia magát, és adott esetben a társát is. A bátorság sem árt, hiszen több méterrel a föld fölött kell dinamikus elemeket bemutatni, bukfencezni, zuhanni, elengedni az eszközt, majd újra ráfogni: ezt be kell merni vállalni.
A csilláron is lógnak
A légtorna viszonylag fiatal sportág, amely sokat fejlődött az alatt a néhány év alatt, amióta Julcsi is űzi. Időközben a helyi edzőtermi közösségből intézmény vált – az ALEhopp Sportegyesület, Losonczi György és Losoncziné Nagy Éva vezetésével –, szóval idővel felmerült az is, hogy lehetne ezt komolyabban is csinálni.
Bár az olimpiai sportágak között
