Az idő mindig értékes jeleket hagy a képeken – és nemcsak a megfestett felükön, hanem a hátoldalukon is. Kiállítási cédulákat, pecséteket, feliratokat találhatunk itt, amelyek a művészek és özvegyeik, a kiállítások rendezői és a galeristák, a műkereskedők, a gyűjtők, a keretezők, a vámtisztviselők keze nyomát hordozzák.
– Évekkel ezelőtt Saphier Dezső gyűjtő barátom otthonában egy általa frissen megvásárolt festmény – csomagolópapírral gondosan leragasztott – hátoldalát bontottuk ki – meséli Molnos Péter művészettörténész, a kétoldalas képek kutatója. – A mű kartonra készült, amelynek hátsó oldalára valaki – talán maga a festő, talán egy korábbi, vicces kedvű tulajdonos – jól olvashatóan a következőket írta: „Szia, Jövő!”
Persze nem mindig ilyen humoros, de általában hasznos üzenetekkel találkozhatunk a festmények kevésbé reprezentatív oldalán.
A múzeumok és galériák az esetek döntő többségében a tárlatokra kiválasztott művek hátoldalára a kiállítás és a műtárgy alapvető adatait tartalmazó cédulát (etikettet, vagy régiesen: kiállítási bárcát) ragasztottak.
Kapcsolódó: Artemisia Gentileschi: A festőnő, aki nem hagyta magát legyőzni
Sokszor csupán ezek a megsárgult, töredezett szélű cetlik segítenek abban, hogy a vizsgált mű egykori kiállításait vagy hajdani tulajdonosait meghatározzuk. Előfordul, hogy a kép festőjének személyét vagy a mű elkészülési idejét is e cédulák, vagy azok sérült foszlányai alapján azonosítjuk be. Sokszor egy telefonszám, egy cím vagy egy szótöredék is döntő segítségnek bizonyulhat.
A festményekre ragasztott megsárgult cédulák a művészettörténészek forrásai
Rejtett üzenetek
Egyes festők előszeretettel használták a művek hátoldalát is – hívja fel a figyelmet Molnos Péter. Például Aba-Novák Vilmos a húszas évek közepén szinte absztrakt műveket alkotott képei versóján az ecsetekből kikent festékfoltokkal. 1930-tól pedig általában az adott mű alapvető adatait, nemegyszer az árát, sőt az aktuális lakásának címét is rögzítette a fatáblákon.
A fennmaradt képek egy részén néhány betű tükörfordítottan jelenik meg, mert a festő minden bizonnyal a betűvetéssel még épp ismerkedő kislányát, Juditot bízta meg a feliratok elkészítésével. Az ilyen apróságok is segíthetnek egy mű pontosabb datálásában.
Kapcsolódó: Kvíz: Melyik híres festőművészről van szó?
– Tihanyi Lajos az 1920-as években szintén gyakran és igen jellemző formában jelezte alkotásait a művek hátoldalán – folytatja a művészettörténész. – A Nyolcak másik tagja, Berény Róbert Golgotha című képének versójára hosszú használati utasítást írt, melyben az utókor tudtára adta, hogy a művet huszonöt évenként újra kell lakkozni, sőt még a bevonat felhordásának receptjét is megadta.
Erre jó oka volt, ugyanis ekkoriban saját készítésű festékekkel kísérletezett a tüzesebb színhatás elérése érdekében, ám hamar rájött, hogy a végeredmény a tartósság tekintetében hagy némi kívánnivalót maga után.
Láthatatlan képek
A téma legizgalmasabb fejezete az úgynevezett kétoldalas képek története. A magyarázat többrétű, de a legfontosabb ok a hazai mecenatúra gyengeségével, a műtárgyakat vásárló réteg erőtlenségével függ össze. Ha az elkészült alkotások nem keltek el, a művészek – mivel általában igencsak szűkölködtek az anyagi javakban – idővel újra és újra elővették a korábbi kiállításokon már „kudarcot vallott” műveiket, s rosszabb esetben magukra a kompozíciókra, máskor a hátoldalukra újabb képet festettek.
– Sajnos zömében éppen a modernebb hangvételű, a konzervatív hazai ízlés által kevésbé respektált művek estek áldozatul ennek a sajátos recyclingnak, ezért is találunk annyi kétoldalas festményt a magyar Vadak és a Nyolcak művészeinek életművében – mutat rá Molnos Péter. – Talán az örök elégedetlen, a műveit minden gátlás nélkül évekkel később is szétvágó, átalakító és átfestő Márffy Ödön, illetve a kezdeti párizsi kalandozások után végleg Nagybányán letelepedő Ziffer Sándor jeleskedett ebben leginkább.
Kapcsolódó: A nő, aki gyümölcsökkel lázadt – Fede Galizia
Utóbbi korai, úgynevezett neós alkotói periódusa ma már meg sem ítélhető a hátoldalak, azaz a több mint egy évszázadon át rejtőzködő, és csak az utóbbi években előkerült művek nélkül. Ők ketten ráadásul nemcsak kifordították a régi vásznakat, és úgy feszítették azokat a vakrámára, de nemegyszer híg, meszes alapozóval le is mázolták őket.
Szerencsére ez a lefedésre szánt, egyszerű vizes leoldással eltávolítható réteg azontúl, hogy kitűnő kondícióban megőrizte az eredeti felületet, idővel áttetszővé vált, így, ha halványan is, de sejtetni engedte az alatta szunnyadó művet. Ez tette lehetővé, hogy a közelmúltban több sikeres „exhumálásra” is sor került, melyek során remekművek bukkantak elő.
Egy sima, egy fordított
– Művészettörténészi pályafutásom egyik legizgalmasabb és legmulatságosabb élménye
