Mennyire tervezel előre, 2026-ra tele a naptárad?

Már a gyerekeim is kívülről fújják azt a mondásomat, miszerint ha nem csinálok semmit, nem történik semmi.

Tehát neked kell generálnod, hogy pörögjenek körülötted az ­események?

Nem „kell”, ezt a szót nem szeretem. Aktív vagyok, mert mindig van, ami megmozgat, ezért aztán megtalálnak az új feladatok. 2026-ban is így lesz ez, de a rám váró kihívások egy részéről még nem beszélhetek. Hiszem és tapasztalom, hogy ha a helyemen vagyok, és – a legnagyobb lelkesedéssel, szeretettel – azzal foglalkozom, amit a jóisten nekem szánt, akkor annak meglesz az eredménye. Ha kapok egy új felkérést, átbeszéljük otthon. Egyrészt a férjemmel, másrészt a kisebbik fiunkkal, Csabival.

Ő a gimnázium után divattervezést szeretne tanulni, és már két éve – a gimi mellett – divatbemutatókon, tévéműsorokban dolgozik. Legutóbb Kerényi Virág divattervező mellett tevékenykedett a Sztárban Sztár All Starsban. Mivel eléggé belelát a szakmánkba, fontos számomra az ő véleménye is.

A nagyobbik fiunk, Domonkos gazdasági informatikát tanul az egyetemen, és mellette egy szoftvercégnél dolgozik. Nagyon jó agya van, de ő civilként tekint a mi munkánkra, ahogy Blanka lányunk is, aki négy éve Amerikában él. Mind a saját útjukat járják, és mi ezt maximálisan tiszteletben tartjuk.

Az utóbbi időben egy tehetségkutató tévéműsorban zsűritag lehettél, illetve más sztárok bőrébe bújva mutattad meg a hangod, a személyiséged újabb és újabb árnyalatait. Ezek előtt a próbatételek előtt izgulsz még?

Mindig, ahogy minden egyes fellépés előtt is izgulok. Akkor is, ha száz ember jön el a koncertemre, és akkor is, ha több ezer. Viszont ahogy kilépek a színpadra, az izgalom helyét átveszi a magabiztosság. Semmilyen szerepemben, sem anyaként, sem feleségként nem vagyok olyan biztos magamban, mint énekesnőként. Kiskorom óta ismerem ezt az érzést.

Nem az évekkel, a rutinnal érkezett meg a magabiztosság?

Nem. Kilencévesen álltam először színpadra, és már akkor úgy éreztem, ösztönösen uralni tudom a terepet.

Kapcsolódó: Kvíz – Mennyire emlékszel a ’90-es évek legnagyobb magyar popslágereire?

Gondolkodtál azon valaha, hogy ez a hirtelen jött siker túl nagy teher is lehetett volna egy kislánynak?

Soha nem éreztem tehernek, ami velem történt, de utólag visszatekintve, tényleg nem tudom, hogy birkóztunk meg ezzel családilag. Egy egyszerű lakótelepi lány voltam, hetedikes általános iskolás, amikor megjelent az első lemezem, és egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott az életünk. Fel sem fogtam a történteket. Például nyolcadikban fogalmazást kellett írnunk arról, mivel szeretnénk foglalkozni felnőttként.

Elkezdtem írni, hogy állatorvos szeretnék lenni, majd felnéztem a papírból, mert rájöttem, hogy de hát nekem már több mint félmillió eladott lemezem van! Épp a második albumom, a Tinédzser l’amour jelent meg ebben az időben, ami őrületes siker lett. Akkor esett le, hogy én tulajdonképpen már énekesnő vagyok.

A családod tartott a földön?

Önmagamat tartottam a földön. Ugyanúgy Pintácsi Alexandraként mentem be a suliba, mint addig, és 4,7-es átlaggal zártam az általános iskolát. Az ORI turnébuszával jártuk az országot, mentünk a tavaszi, nyári, őszi, téli turnéra, és amíg a többiek buliztak, én elővettem a tankönyvet, és tanultam – nekem ez volt a természetes.

Miután a gimnáziumban már egyre többet hiányoztam a fellépések miatt, az érettségit végül esti tagozaton szereztem meg. Aztán sokkal később felvételiztem a Testnevelési Egyetemre, de arra már végképp nem jutott időm, energiám, úgyhogy nem kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat.

Ha a gyerekeid közül bármelyik ezt az utat választotta volna kilencévesen, mit mondasz neki?

Nem tudom. Az én esetem egyértelmű volt. Láttam magam előtt egy utat, amelyen nem voltak leágazások, és a jóisten tolt előre ezen az ösvényen. Ahogy a találkozásunk Csabival ugyancsak egyértelmű volt. Nem szeretek pátoszosan beszélni erről, de úgy hiszem, nekem megadatott, hogy azokkal az emberekkel találkozzak össze, akik segítettek azzá válni, aki ma vagyok.

Kapcsolódó: Kvíz – Emlékszel a ’80-as évek magyar slágereire?

Mióta készülök erre az interjúra, egyfolytában a Tinédzser l’amourt dúdolom magamban…

Tényleg? De örülök! Ezeket a slágereket mind a mai napig éneklik velem az emberek – úgy, hogy harmincöt éve nem játsszák a rádiók egyiket sem. Persze már kicsit más a hangszerelés, mint annak idején, rockosabban, vagányabban szólalnak meg a dalok. Egy éve megalakult a Szandi Rock Band nevű zenekarom, de ez nem azt jelenti, hogy stílust váltottam. Ez egy örömteli zenei kirándulás, amiben nagyon jól érzem magam!

Láttam a közösségi oldaladon, hogy egyszer a próbán a gitárszóló közben az üres időt hasizomgyakorlatokkal töltötted ki.

Ez egy poén volt, értik a fiúk a humoromat.

Ahogy élsz, az már önmagában égeti a zsírt?

Pontosan, én nem tudok tétlenül ücsörögni a kanapén.