Eltelt egy újabb év a tanyán, végérvényesen megérkezett a tél. Csizmánk alatt megroppan a vékony jéghártya, a ház mellett magasan tornyosul az aprított tűzifa, vöröslő ujjainkat a kazán meleget adó lángjai fölé tartjuk. Marékkal szórjuk a nyári napraforgók magjait az etetőbe, és figyeljük, ahogy a hazajáró madarak benépesítik a fenyőfák otthonos zugait.
A veteményes most pihen, csend ül a kifehéredett földhalmok között. A tél – bármennyire is szép – nem könnyű időszak a tanyán. Sötét és barátságtalan. Amennyire csak lehet, igyekszünk pótolni a napfény energiáit, és becsempészni egy kis melegséget a sivár mindennapokba.
Ilyenkor sokat segítenek a hosszú séták – télen egészen más arcát mutatja az erdő. A tájat pásztázva olyan ösvényeket is felfedezünk, melyek máskor, a bokrok sűrűjében rejtve maradnak. Begyűjtjük a földre hullott tobozokat, a galagonyát, a még mindig zöld menta- és rozmaringágak mellé fahéjrudakat tűzünk.
A konyhaablakban gyertya fénye dereng, citrom és narancs párás illata tölti be a házat. Készül a hagyományos karácsonyi gyümölcskenyér: jó szolgálatot tesz a tavasz óta nevelgetett kovász, és még ünnepibbé teszi, hogy idén már a saját házi tojásunkból süthetjük. Tésztagyúrás közben hálával pillantok a konyhakertben kapirgáló baromfikra, és felidézem mindazt, amit az elmúlt hónapok adtak nekünk.
Megtanultunk alkalmazkodni: a természethez igazodva megértettük, hogy a nehézségek ellenére is, ha türelmesek vagyunk, lassacskán minden a helyére kerül. Megtanultuk értékelni a láthatatlan munkát, amely emlékeztet rá, a növekedés sokszor apró, jelentéktelennek tűnő folyamatokban rejlik.
Egyre fontosabbá vált számunkra az örökség: az otthonunk nem csupán a miénk, akik most élünk benne, hanem mindazok története és gondoskodása, akik valaha szerették és formálták ezt a házat.
Átéltük a megérkezés pillanatát – hogy otthonra lelni nem egy állapot, hanem egy érzés, melyet újra és újra felfedezhetünk.
Megtapasztaltuk az önállóságot, a közösség erejét, és azt az elégedettséget, amely nem a tökéletességből, hanem az elvégzett teendőkből születik.
Hittünk abban, hogy a befektetett munka megtérül, és láttuk, ahogy mindez előbb-utóbb kézzelfogható, értékes eredményekben is megmutatkozik. És végül, de nem utolsósorban megtanultunk jelen lenni – hiszen a mindennapi pillanatokban mindig ott rejtőzik valami, amiért érdemes megállni és hálát adni.
Karácsonykor számomra a kézzel készült meglepetések a legértékesebbek, hiszen többek puszta ajándékoknál. Idén a vörösboros borzselé és a narancslekvár mellett almakaramell is készült, ami különleges, kedves meglepetés, főzése pedig igazi lélekmelengető időtöltés.
Először a gyümölcsöket készítjük elő. 2 kg almát alaposan megmosunk, kimagozunk, meghámozunk, majd apró kockákra vágunk. Egy lábasban felolvasztunk 20 dkg vajat, és lassan megdinszteljük rajta az almát. Amikor a gyümölcs már kellően megpuhult, felöntjük 2 dl fehérborral, és hagyjuk, hogy alkoholtartalma elpárologjon, miközben az alma magába szívja az ízeket.
További 20 percig főzzük, majd botmixerrel krémesre turmixoljuk. Ekkor jön az ízesítés: egy teáskanál kardamom, egy teáskanál fahéj, és ha szeretjük, egy kevés reszelt citromhéj is kerülhet a masszába.
Lassú tűzön tovább főzzük, míg a krém elveszíti nedvességtartalmát, és a természetes cukrok karamellizálódni kezdenek. Mikor már sűrű, fényes masszát kapunk, még forrón csírátlanított üvegekbe töltjük, lezárjuk, és kidunsztoljuk.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!